Happy Beginnings |Larry Stylinson|

Season 1, Episode 3. New place

**És meg is érkezett a harmadik rész, ahol Louis a koleszba kerül, és új arcokkal találkozik. Vajon ki lesz a szobatársa, aki nem szimpatizál vele? És ki lesz az, aki miatt fülig vörösödik? És vajon ki bukkan fel a nem várt pillanatban? Vote, komi, share, love! ^.^ **

- Légy jó, Boo. Viselkedj. Ne szemtelenkedj a tanárokkal. Barátkozz. Semmi pia, cigi, drog. - sorolta az anyám, majd még hozzátette - És az Isten szerelmére, engedd el az ajtófélfát!

Napok múltak, bár ne tették volna. Sajnos eljött az az idő is, amikor már minden másodpercet számol az ember, és igyekszik, hogy semmit se vesztegessen el, mielőtt még elkezdődne... az iskola! Tüm-tüm-tüm! Nem lett volna olyan vészes, ha mondjuk nem kellett volna költöznöm. Én nem akartam menni. Mindenki más akarta, hogy menjek. Nem volt fair. Nem bizony.

Szívszorító búcsút vettem mindentől, drámaira véve az "elköltözöm" figurát. Irigylésre méltó kecsességgel dőltem be a kanapéba, három percig öleltem a 3D-s tévénket, két napig nem hagytam el az ágyamat, csak a mosdót és a hűtőt látogattam meg, régi jó cimboráimat. Viszlát pihe-puha ágyikó, viszlát csak-az-enyém-szoba. Viszlát kényelmes élet.

Helló kolesz...pff!

Kitartóan kapaszkodtam az ajtófélfába, Mark rángatott, hogy végre elengedjem. Nem is magamnak csomagoltam be, azt is anya intézte. Túlságosan ki akar rúgni a családi fészekből- akarom mondani, segítőkész. Szomorú dolog.

Végül levájták az ujjaimat az ajtófélfáról és betuszkoltak a kocsink hátsó ülésére. Próbáltam kitörni, mint egy megvadult elmebeteg, de az ajtómat lezárták. Muszáj volt beletörődnöm, hogy nincs mese, innentől kezdve bizony kemény élet vár rám. Nem érkezhetek úgy, mint egy lány, aki lesírta a sminkjét. Át kellett öltöznöm! 

Kapkodva, ügyetlenül, nyomorogva, de megoldottam. Fekete, szűk farmert viseltem, fehér tanktoppal. A hajamat összekócoltam, próbáltam megropogtatni a nyakam, jelezve, hogy felkészültem, de nem sikerült. Még az ujjaimat sem tudtam megropogtatni. Szégyen. 

Kíváncsian ültem ki szélre, hogy nézelődjek, az autó pedig csak haladt és haladt. Olyannyira, hogy már beleuntam és bealudtam. Arra ébredtem, hogy bökdösnek. Kinyitottam a szemem, letöröltem a kifolyt nyálam a szám széléről.

- Megjöttünk. Hiányozni fogsz. - állt félre anya, hogy ki tudjak szállni, és végre búcsút inthessen nekem. Felsóhajtottam és ráálltam az aszfaltra. Megkaptam a bőröndöm, majd egy bátorító mosolyt is küldtek felém, mielőtt még elfordultam volna, és végignéztem az új "otthonomon". Úgy vettem észre, hogy nem én voltam az egyetlen kitaszított. Nagyon sok tinédzser sétálgatott az épület körül, és ami a legmegdöbbentőbb: mosolyogtak. Hát itt ilyen is létezik? Nem tudtam. 

Mély levegőt véve elindultam a bejárat felé, a fejemben ismételgettem a szobaszámom, és közben azon imádkoztam, hogy jó szobatársat kapjak. Ideges voltam, hisz új környezetre lettem kitéve, ismeretlen arcok közé. A számat rágva léptem be. Máris hiányzott minden, amim otthon volt. Legszívesebben megfordultam volna, és hazáig futottam volna. Meg is fordultam, ám beleütköztem valakibe. Hátráltam.

- Elnézést. - motyogtam az orrom alatt.

- Elsősök, pff. - sétált el mellettem a fickó. Felsóhajtottam, végül elindultam megkeresni a szobámat. Tudtam, hogy az emeleten kell keresni, így elindultam fel a lépcsőn. Mikor már fent voltam a harmadikon, csak akkor vettem észre, hogy volt lift is, ami megmagyarázta, miért volt szinte teljesen kihalt a lépcső.

- Az én szerencsém. - morogtam halkan. Sokat mászkáltam az emberek között, keresgélve, kutatva, mígnem elértem a szobámat. Mély levegőt vettem, beharaptam ajkamat. "Csak legyen jó szobatársam!"

Benyitottam, és tudtam, hogy... végem lesz. A szobatársam felnézett a telefonjából. Bronzbőre volt, finom, modellszerű arcvonalakkal és csokoládébarna szempárral, mely hosszú szempillákkal rendelkezett. Bár ezt hallva biztos azt gondoljátok, mi lehet a gond. A srácról lerítt, hogy nagymenő. Tetőtől talpig fekete cuccban volt, szájából a meggyújtott cigi lógott ki. Fekete haja felzselézetten állt, komor tekintete lenézően mért fel engem, és biztos voltam benne, hogy a kint látott motor is az övé. Nagyot nyeltem.

- Szia... - léptem be, magam után becsuktam az ajtót - Louis vagyok, és úgy tűnik, szobatársak lettünk.

- F*sza. - sóhajtott ő - Tudtam, hogy valami ilyesmi kölyök fog betoppanni, hogy osztozzunk a szobán. - horkantott frusztráltan - Zayn vagyok. 

- Tomlinson. - biccentettem.

- Lesz*rom. - forgatta szemeit ő. Nem nyertük el egymás tetszését.

Miután kitakarítottam az én térfelemet és kipakoltam a bőröndömből, úgy gondoltam, ideje felfedezni a kollégiumot, ami innentől kezdve a menedéket óhajtja nyújtani nekem, ám ezt a gondolatot kizártnak tartottam, tudván, hogy ki a lakótársam. Amíg nem kezdődött el a suli, nagyon sokat tanultam. Például, hogy hallgatóznom kell, mielőtt benyitnék a saját szobámba, ha este térnék be. Csak annyit mondok, hogy Zayn és egy csaj szokott bent lenni. És nem, nem mindig ugyanaz a szegény lány. Aztán rájöttem, hogy jobb ötlet beállítani egy mini hűtőszekrénnyel, és venni bele saját kaját, ugyanis az itteni koszt nem kifejezetten ehető. A harmadik dolog, hogy lakatot kellett venni a hűtőre, ugyanis a szobatársam kérdés nélkül kiszolgálta belőle önmagát. Szombat volt, amikor is az életem újra másfele vette az irányt, mint amire számítottam.

Éppen a folyosón sétáltam a többi diák között, mikor a lábaim megdermedtek, szemem tágra nyílt. A kolesz bejáratán nem más, mint Harry sétált be, arcán széles mosollyal. Azonnal köszöntötték őt többen is, tehát valóban nem egy korosztály voltunk. Úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott, és valamiért nem akartam, hogy észrevegyen. Tökéletesen megvoltam eddig nélküle! Mindig rosszkor bukkan fel, kivéve... amikor megmentett. De az a jelenet is ijesztő volt. Emlékszem, attól tartottam, hogy véresre veri a részeg fazont. 

Harry éppen felém fordult, mintegy körülnézve a helyiségen, én pedig reflexszerűen magam elé húztam a velem szembe jövő, szőke srácot, aki mosolyogva ráncolta a homlokát a cselekedetemre.

- Hali. - köszönt - Nem rémlik, hogy ismernénk egymást. - mondta ír akcentussal, én pedig végre belenéztem kék szemeibe. Elpirultam, elengedtem.

- Oh, ne haragudj. - próbáltam meg kisimítani összegyűrt ingét, amivel azt a hatást keltettem, mintha simogatnám.

- Öhm, kösz, elég. - állította meg a kezeimet úgy, hogy megfogta őket. Éreztem, hogy a vér még inkább csak az arcomba fut, így a fejemet szigorúan lehajtottam, hogy ne lásson. Elengedte kezemet, s mire újra felnéztem, már nem volt ott. Harry sem. Mindketten eltűntek a szemem elől, mintha csak képzeltem volna őket. 

Persze később kiderült, hogy léteznek, de ez még később történt.