The Howling Wolf [wolfiee]

Telihold

Dörzsölgettem a hátát, próbáltam vigasztalni.
- Css...Semmi baj - mondtam a füléhez közel. Megtörölte a szemeit a ruhájába, majd halványan rám mosolyodott.
- Vegyes érzelmek vannak bennem - kezdte - nem tudom, hogy rossz e vagy jó e vagy.
- Tudod, hogy én soha nem akartam neked ilyet okozni! - mondtam komolyan.
- Persze hogy tudom. De most indulj. A bevetésedre.
Megakadt a torkomon egy szó:
Hogyan?
Silverrel egyhuzamban futottunk. Nem kellett csak öt perc, hogy elérjük a szakadékot, és a hegyet.
- Változz át, majd szaladj fel, gyorsan! - mondta nekem futás közben.
Átváltoztam, majd nekiugrottam a falnak, és felkapaszkodtam. Aztán a hegyoldali ösvényen lesuhantam. Egy ismeretlen ösvényen vágott le Silver.
Te menny arra.
Ellentétes irányba fordultam be.
Ez egy kicsivel ismerősebb volt. Azonban azonnal meghallottam az ismeretlen farkasokat, éreztem a szagukat, a területüket. Undorodtam tőlük.
Megtorpantam, mert egyre gyúlt bennem az agresszió.
Ahogy véget értek a fák, megláttam egyet. Azonnal jelzett a másiknak.
Megláttak.
Visszafordultam, amennyire gyorsan csak tudtam, majd egy másik ösvényen átvágtattam.
Rossz döntésnek bizonyult, mert itt még többen voltak. Rájöttem, hogy végem.
Nocsak, de kitartó valaki!
Idepofátlankodott. Ismét.
Azt hittem már halott. - szólt az alfa.
Még viccnek is rossz.
Az egyik odafutott hozzám, majd rám vicsorgott. Én hátráltam, majd emberré alakultam.
Ráfogtam a kezem.
Ha tudnák úgy tenni, mint Silver, akkor legyőzhetném őket.
Behunytam a szemem, kizártam a külvilágot, majd magam elé képzeltem az álomfogó arcát.
Segítsen.
Mintha villámcsapás ért volna, a kezemből kékes fénysugár áradt, és a farkas ijedt szemeibe meredtem.
Megjelent a fal, és előttem a farkas emberi alakja.
- Hát eljöttél, hogy segíts rajtam.
- Igen.
- Mi mind vakon követjük, amit az alfa mond. Sajnálom, hogy megtámadtalak.
Csak bólintottam.
A kezemet rátettem a falra, és az feloszlott. A farkas átlépett az én oldalamra, majd a sötétség kilökte őt.
Megjelent újra az a táj, viszont a farkasok eltűntek. Csak az a fiú feküdt a földön, akit az imént szabadítottam fel.
Még nem jutott el a tudatomig, mi is történt.
- Á, a nevem John - jelentette ki a fiú, - de most engedd meg, hogy végre hazamennyek!
- Menj csak, nyugodtan - mondtam magánkívül.
- Köszönöm.
Csettintett egyet, majd köddé vált.

Egy- két percig csak elmélyülten néztem magam elé, a sáros havat tanulmányoztam, és hallgattam az erdő neszeit.
Éppen az előbb szabadítottam fel egy átkozottat, akit Poe tartott az ereje alatt. Mennyire sorsdöntő ez a képességem? Talán ha mindenkin segítek, megváltozik a világ?
Poe-t mégis hogyan győzhetném le? Talán ő hozzá nem vagyok elég erős.
Úgy döntöttem, hogy visszafordulok, és áttérek a mi területünkre. Lassan, szinte centinként araszoltam a táborhelyünkhöz.
- Harry! - jelent meg Lucy - hogy sikerült?
Nem bírtam megszólalni.
- Én...Felszabadítottam valakit.
Choi, Jake, és Luke is megjelent a fák közül kilépve.
- Tényleg? - ujjongott Choi.
- Istenem! Ez csodálatos! - vigyorgott Lucy.
- Minden elismerésem! - szólt mosolyogva Luke.
- Méltó kiválasztott - adott egy pacsit Jake.
Csak bólogattam, időközönként mosolyogtam.
- Méltó?
Ez a hang a csontomig hatolt. Mindenki ledermedt.
Megfordultam.
Ott állt az alfa.

- Mit keresel itt, Poe? - kérdezte Luke éles hangnemmel.
- Inkább kit. - vigyorgott rám.
Hallgattam, de dühös lettem.
- Mai nap folyamán a kiválasztott a mi területünkre lépett.
- Most te is ugyanezt csinálod. - vágott közbe Luke. Poe nem törődött vele, folytatta.
- Egy falkatagunkat elkobozta. Hol van John?
Elkapott az idegesség is. Hogyha nem találja meg a felszabadultat, akkor...
- Nem tudom. - jelentettem ki.
- Á, tényleg? - közelebb lépdelt, és a tagok körém gyűltek.
- Nagyon szeretném visszakapni.
Sóhajtottam egyet, majd egyenesen a szemébe mondtam:
- Maga akarata szerint ment el.
- Hogy? - Poe fél mosollyal csóválta a fejét, majd így szólt halkabban: - Az nem lehet.
- Sakk matt, Poe.
Behunytam a szemem, majd éreztem, ahogy átfut rajtam valami. A kék fény újra ott izzott, és én az alfára emeltem a szemem.
Most vagy soha!
- Csak ennyi? - kérdezte gúnyosan, majd előrántotta a kezét, és mindent belepett egy furcsa köd, amitől mindenki köhögni kezdett. Én a kabátommal szűrtem meg kissé a levegőt, de émelyítően hatott rám a karcos füst.
Poe újabb karrántással magához húzta Lucyt, akire egy vastag, kötélszerű valami fonódott rá.
Majdnem utána tudtam kapni, de gyorsabb volt.
- Vagy megadod magad, vagy megölöm.
Megdöbbentem, de legyűrtem.
- Milyen gyerekes taktika! - mondtam két köhögés között.
- Azt nevezném gyerekesnek, amit te művelsz - vigyorgott, és éles karmaival Lucy nyakán vakargatott.
A kezem újra kinyitottam rá, és most én támadtam. De amikor elérte volna a fény, hatalmas füstöt képezve eltűnt. Ijedten kerestem merre lehet. Itt-ott bukkant fel. Aztán valami éles, és hatalmas dolog ütközött az oldalamnak.
Megtartottam az egyensúlyomat, és abban a másodpercben a támadás irányába küldtem egy fénysugarat. Talált.
A füst eloszlott, és Poe nem volt már a téren. Zihálva, csalódottan vettem észre, hogy Lucyt... Elvitte. Tényleg elvitte.
A többiek a földön feküdtek. Odarohantam hozzájuk. Próbáltam Choinak segíteni, aki még mindig súlyosan köhögött.
- Ezt a csatát most ő nyerte...
Luke is mélyponton volt.
Lehevertem a földre, és magamba zárkóztam.
Ezt most elszúrtam.
Egymás után jöttek a lehetőségek, de nem voltam képes arra, hogy ezt fel is emésszem magamban. Poe pedig kihasználta az amatőrségem.
Silver jött le a sziklákról. Felém rohant, majdnem megbotlott a ruhájában, úgy.
- Harry! - kiáltott - Jól vagy?
Csak egy halványat bólintottam.
- Itt volt Poe. Elvitte...
Silver ledermedt. A szívéhez kapott.
- Lucy...! - fordult a hegy irányába kétségbeesetten. A könnyeivel küszködött.
- Sajnálom...Nem tudtam megmenteni - mondtam halkan.
- Ezt nem hagyhatjuk - mondta komolyan - Támadunk.
- Most?...- kérdeztem.
- Holnap.
Megfordult, majd az erdőbe futott.
Futás közben alakult át.
- Hova mész? - kiáltottam utána, és éreztem, ahogy a jeges szél késként vágja meg a testem.
Egy újabb hóvihar keletkezik, ami megnehezíti a csatát.
- A falka többi tagját keresni!
Megfordultam, és Luke-hoz siettem.
- Térképezzétek fel a területet, Poe még nem lehet messze!
Csak bólintott egyet, majd összeintette a többieket.
Ott álltam, teljesen tanácstalanul, Silver hangját hallottam a fejemben, ahogy a többiekhez beszél. Ahhoz a négy taghoz, akiket nem ismerek még.

A vihar tombolt, és csak farkas alakunkban tudtuk elviselni a hideget. A hótól semmit nem lehetett látni, mint a köd, mindent befedett, és a levegőt pedig porzó hótömbbé változtatta.
Elértük a sátrakat, rögtön be is futottunk. Felettem a sátor nagyon imbolygott, mikor fújta az erős szél.
Farkasként lassan ellepett a meleg, ahogy a takaróba bújtam.
Silver jutott eszembe. Talán talált menedéket ott, a másik csapatnál...Ha nem, akkor remélem nem esett baja...
A vihar egy óra múltán csillapodott le arra a szintre, hogy már ki lehetett mozdulni. A szívem megtelt aggódással.
Luke sátrához rohantam, majd átváltoztam. Négykézláb voltam így a sátora előtt, és kettőt ütöttem a vékony anyagon.
- Hmm...Figyelj, nem láttad Silvert? - kezdtem a hidegtől remegő hangon.
Mozgolódás támadt, Luke pedig kicipzárazta a sátort. Belül megláttam egy alakot, ahogy feltekintett rám, felismertem.
Silver volt az. Megörültem.
- Nem esett bajod odakint?
Silver feje visszahanyatlott a párnára. - Hé, Silver...
- Nagyon fáradt - mondta elhaló hangon Luke - Sajnos...Harcba keveredett egy másik ide zarándokolt csapattal. De nem sérült meg.
- Átvihetem...? - kérdeztem halkan. Luke lassan, óvatosan felemelte a lányt, mint egy élettelen rongybabát. Kezembe adta, én pedig bólintva kihúztam magam a sátorból. Felegyenesedtem Silverrel, aki csak akkor nyitotta fel nagyon lassan a szemét, mikor átértem a sátorhoz.
- Harry - ennyit mondott, és egy nehezet sóhajtott.
Letettem a pokrócra, majd behúztam a cipzárt, és melléfeküdtem.
- Mondd, nem esett bajod? Aggódtam érted - halványan megrázta a fejét, és ahogy mindig szokta, magához húzta a kezeim. A kezeinek vér, és növényszaga volt. Lehet, hogy volt ereje saját magát meggyógyítani, viszont előtte pár sebet kapott.
De mégis milyen falka lehetett az, ami idetévedt? Azért csak annyira erős a határvonalunk, hogy megérezzék. Talán az éhség hajtotta őket előre. Vagy Poe küldöttjei voltak?...
Amióta itt vagyok, előlük menekülök. Nem is olyan rég még Melody, Anya, és apa társaságában éltem normális hétköznapjaimat, most meg bármikor megölhetnek.
Mintha kitörölték volna az emlékezetemből őket egy időre. Nem gondoltam rájuk, Melody iránti érzéseim szertefoszlottak, a testvérszeretet háttérbe húzódott.
Silver iránti érzéseim pedig egyre erősödnek, mint a bűntudatom az elhanyagolt életem miatt. Inkább nevezném örökös kötődésnek, mint szerelemnek. Az a kapocs, ami kettőnk között van, erősebb, mint a falkatagok kapcsa.
És néha ha a mostani létemre gondolok, egy végeláthatatlan alagútra hasonlít.

Sötét, nyirkos, fájdalmas örökkévalóság.

II.

Reggel az idegesség feszegette a gyomrom, a tudatlanság és a tettrekészség váltogatta egymást, és csak álltunk a szakadék előtt. Vártunk egy jelre, egy mozzanatra, ami megindíthat minket - az a támadás felé, ahol visszaszerezzük Lucyt, és ismét felszabadítok valakit.
Ha nem ma győzzük le Poe-t... hát legyen. Most csak egy csatát nyert meg, és nem a háborút - mindent megteszünk, hogy mi nyerjük. Akkor is, ha sok áldozattal, veszteséggel jár. Kiválasztottként kötelességem ezt megtenni.
Luke előrelépett a sziklákhoz, felugrott az egyikre. Farkas alakjában nagyon tekintélyes volt.
Odaintett magához.
"Közel járnak."
Feltekintettem a hegyre. Megfeszítettem az izmaim, egy lendületes, gyors ugrással felugrottam. Leérkeztem az erdei útra, és letekintve a mezőn már ott rohantak felénk.
Felvonyítottam.
Megkezdődött a pokol.