The Howling Wolf [wolfiee]

A vad

Minden jól alakult.
Észre sem vettem, hogy három nap telt el úgy, hogy az emberi törzshelyen henyéltem, beszélgettem, vagy ügyesen beszerzett kaját ettem. Nem jellemző rám, de a sebemről megfeledkeztem, és az elég csúnyán festett.
- Fúj. - szólt Choi, mikor Silver óvatosan, alig érezhetően letekerte a gézt a sebről. Egy sátor mellett ültem a földön törökülésben, Silver meg előttem babrált a gézzel.
- Ne legyél nyápic - sziszegte Silver, majd a seb fölé tette a kezét.
- Ebben a világban tényleg minden sikerül... - mosolygott rám, majd behunyta szemét, és a kezéből fénysugarak törtek elő, amit a bőröm azonnal magába szívott. Lentebb csúsztatta a kezét, és úgy tűnt el a seb. Őszintén szólva, annyira nem is lepődtem meg.
- Így ni. Máris jobb, ugye? - nézett fel rám végül.
Bólogattam.
- Köszönöm.
Silver visszamászott a sátorba, a pulcsimat és a kabátomat nyújtotta oda nekem.
Felvettem őket, de nem éreztem, hogy fáztam volna.
Lassan beesteledett, és mindenki elvonult a saját kis sátrába. Én is bemásztam az enyémbe, majd vártam. Vártam, hogy az erdő lenyugodjon, majd teljesen nesztelenné váljon. Mikor így lett, Silver ki cipzárazta a sátram ajtaját, majd mosolyogva bemászott mellém.
- Bocsesz, annyira unatkozom. Bejöhetek?
- Már bejöttél - nyögtem neki vissza, mert már eléggé álmos voltam.
- Őrülj nekem. Legalább még itt sem hagylak egyedül.
- Gyerekorom óta velem vagy. De nem ebben az alakban. - állapítottam meg magamnak, csak mert nem volt kedvem annyira beszélni.
- Vicces vagy. Elmesélted nekem az életed minden egyes jó- rossz dolgát, mert nem tudtad, hogy értem.
Erre már meghökkentem.
- Remélem nem kotyogtad ki másnak.
Eszembe jutott, mikor Melodyról meséltem neki, még akkor, mikor nem jártunk. Silver meg csak hallgatott. Vele meg tudtam beszélni az érzéseimet. Mindent elmondtam neki.
Zavarba jöttem. A franc egye meg!
Hangja elég őszintének tűnt, így inkább nem szóltam vissza.
- Annyira várom a holnapi napot! - kurjantott vidáman.
- Hé, halkabban! - intettem le suttogva. - Miért várod? Mi lesz?
Megragadta mindkét kezem, és magához húzta, közben boldogan nevetett.
- Holnap már tagja leszel a falkának! Ha téged is befogad az Álomfogó, Harry!
- Álomfogó?
- A mi istenünk. Ő volt az első farkas, aki át tudott változni. Lelke még ma is ebben a vidékben él. Ha megnyitjuk a kört, akkor majd felmér téged, és befogad. De addig itt te betolakodó vagy számára.
- Értem. - szóltam majd behunytam a szemem. Észre sem vettem, de lenyomott az álom. Fénylő nárciszokról álmodtam. És egy furcsán vörös égről, piszkos fekete tájról és egy fehéren világító lányról. A lány felnézett rám, szemei teljesen fehérek voltak. A keze felém hasított, én pedig felriadtam.
Az álom hatása lassan elmúlt. Silverre néztem, aki békésen aludt. Haja annyira szétomlott, hogy már én is ráfeküdtem. Gyönyörű látványt nyújtott ez a csöppnyi lány.
Már reggel volt.

Egy furcsa kört nyitottak szavakkal a földön, én pedig vártam.
Az álomfogóra. Beléptem a körbe, aminek a szélén ők álltak.
És behúzott a sötétség.

A sötétség mintha egy tér lett volna. De nem volteleje, sem vége.
Halk, értelmetlen beszédfoszlányok hangzottak fel körülöttem, ijedtemben mindiga hang felé fordultam.
Eljött...
Itt van...
Ugye segítesz?
Három elvesztegetett nap...
- Álomfogó? - suttogtam magamnak.
Megjelent egy öreg, komor bácsi előttem. Mintha teste kicsi darabokból
termelődött volna eggyé. Érdekes fény vette körül.
- Üdvözöllek, Harry - hangja dörmögős volt, mint egy jószívű nagypapának.
Bólintottam tiszteletem jeléül.
- Már a kezdetektől fogva a falkám tagja lettél. Nincs szükség az újabb kapocskialakítására velem.
- Hogy érti? - kérdeztem döbbenten.
- Születésed óta figyeltem, ahogy kibontakozik benned. Silver feladata volt,hogy elhozzon ide. Hogy megmentsd az átok alatt állókat.
- De uram...Mégis hogyan tegyem?
- Majd egyszer rájössz.
Ahogy elbomlott, elhalványult a teste, úgy bomlott szét a sötétség.
- Várjon! A falkatársa...- kiáltottam utána.
Mintha a fejemben szólalt volna meg:
- Megtörtént az a kapocs is. Sok szerencsét, Harry.
- Köszönöm - mondtam már az előttem álló Lucasnak.
- Sikerült! - kiáltott egy vidámat Silver, majd a nyakamba vetette magát.
- De...A kapocs már régen megtörtént - mondtam halkan.
Éreztem, ahogy az ujjai belemarkolnak az ingembe.
Eltolta magát tőlem, és döbbent arccal ezt kérdezte:
- Micsoda?
- Silver...Téged küldött el, hogy erre a földre hozzál. Hogy itt segítsek.
Csak nézett rám sokáig.
- Engem? Hát ezért...? - elhallgatott, mert mintha szörnyű emlékek gyötörnék.
Choi a vállára tette a kezét.
- Nyugalom, Silver, annak már vége...
- Miatta...
Értetlenül néztem rájuk.
- Sajnálom, Harry - mondta hirtelen Silver, könnyekkel a szemében.
- Silver - kezdtem, de megfordult, kilépett a körből, majd elfutott. A lábaimmaguktól utána lendültek, de Dominic keze az utamba állt. Jelzésként hümmögött.
A fejemet fogtam.
Te jó ég, mit ártottam? Már a puszta létezésemmel tönkretettem valamit anno?Mégis, mi árán találkoztam Silverrel, azzal a farkassal, aki hatalmas traumáthordoz magával? Mégis mi érte őt...
Azon kaptam magam, hogy nagyon komolyan elkezdtem aggódni érte, meg akartamvédeni, és talán a...tulajdonomban tartani.
Nagyon sokat számítana nekem az, ha tudnám mi történt vele.
Ellöktem Dominic kezét, majd utána eredtem. Már nem akart megállítani senkisem.
A hangok az erdő mélyéről érkeztek, arra felé vettem az irányt. Megláttam azalakját, ahogy sebesen futottam az ösvényen.
- Silver!
Amint kimondtam, elvesztettem a látókörömből.
Még jobban gyorsítottam.
Emberi képességeket meghaladva gyorsultam.
- Silver! - kiáltottam utána.
Átugrottam egy hatalmas követ, ami az utamat állta. Magam sem tudtam rájönni,miként.
- Kérlek, várj! - kiáltottam ismét.
Egy fa mellett állt meg az alakja.
Félve, alig haladva közeledtem felé, mintha a legkisebb neszemtől elijedne,mint egy őz.
- Ne gyere ide! - kiáltotta, de én tovább mentem.
Mikor már karnyújtásnyira álltam tőle, akkor nézett rám.
- Silve...- kezdtem halkan, de közbeszólt.
- Miattad...
Csak vártam, hogy folytassa.
- A családom...Mindenki...
Szemei üvegesek lettek. Leesett mit mond. Megdöbbenten álltam. Azért voltsebesült, mert ő élte egyedül túl?...
- Ha az istenek akarták, hogy megtalálj...Akkor ezért miért kellett...- úgybeszélt, hogy minden szava engem illetett, amitől ellepett a bűntudat.
- Sajnálom - kezdtem, de ismét közbevágott.
- Már nincs mit - szólt bágyadtan. – most már teljesen mindegy.
Hirtelen megölelt.
- Miattad haltak meg, de nélküled én nem élnék. Köszönöm.
Kezei felkúsztak az arcomra, majd néhány másodpercig simítgatták.
Aztán belefúrta az arcát a pólómba, majd elsírta magát.