The Howling Wolf [wolfiee]

II. fejezet: Küzdelem

A szél süvített, szinte majdnem levitt a hegyoldalról. Már éreztem, ahogy szinte felpezseg körülöttem a levegő. A társaim elfutottak mellettem, majd sebesen lefelé haladtak. A falka többi tagja is megjelent, és mind felfutottak hozzám.
"Mi itt maradjunk?"
"Vagy mi is menjünk le?"
"Ha baj van, akkor gyertek" válaszoltam.
Lerohantam én is a havas, tiszta térre, és a falkatagok már felsorakozva vártak. Előttem pár kilométerre egy nálunk is nagyobb csapat.
Silver jelent meg mellettem.
Bátorítóan rám nézett, majd vicsorogni kezdett. Ugyanígy tettem, hiszen így hatalmasabbnak látszódhatunk. A tagok tudták, hogy jönniük kell. De tudtuk, hogy ez nem változtat majd az életveszélyen.
A falkatömeg megindult felém, és én nem tudtam a többiekkel futni.
A lábaim a földbe gyökereztek, és mintha a hideg rázta volna az idegeim. A két falka őrült csattanással találkozott, hörögve, egymást tépve vagy a földbe göngyölve.
Minden egyes nyüszítést, fájdalom hörgést hallottam, és éreztem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy emberi alakomban bámulok magam elé.
Feltekintettem, minden farkas eltűnt. Ismét ismerős helyzet. Csak Poe állt előttem, és félmosolyal nézett rám.
Egy gonosz, öntelt mosoly volt.
- Most felajánlok neked valamit.
Megvártam, hogy újra megszólaljon.
- Harcolsz velem. Ha te győzöl, visszakapod Lucyt, és az összes rabomat. Ha pedig én...Minden falkatagodra a halál vár, beleértve téged is. Nos, elfogadod?
- Szerintem nincs szükséged a válaszomra.
- Készülj a halálra, Harry - kezéből füst tört elő. Az én erőm nem szokott testet ölteni, így nem tudtam mit is tehetnék.
Vártam a csapást, és amikor láttam, hogy a fekete árny már egy centire kinyúlt felém, megállt. A kezemet a füst felé tolva az szétbomlott, fekete, ragyogó kristályokká.
Mintha egy másodpercre döbbenetet láttam volna a szemében.
- Olcsó trükk, vakarcs.
Ismét feltörtek az árnyak a kezéből, és most már jóval erősebben.
De mind fekete szilánkká oszlott a közelemben. Most már biztos voltam magamban. Kezem mégis tétován meresztettem felé, mert tudtam, hogy nem sok esélye lehet annak, hogy megelevenül az erőm.
És kezemből akkor mégis egy halvány, de biztos, feketén kavargó dolog jelent meg. Hasonló volt Poe erejéhez, csak az enyém lángok formáját öltötte fel.
- Ha az erőm nem hat rád - szólt - lássuk mit érsz a fizikai erőm ellen.
- Te most ellenem nem érsz semmit! - jelentettem ki, hangomban haraggal. - Vége van az őrült játszmádnak, Poe.
- Még el sem kezdődött - nevetett fel - csak valaki betolta a képét ide, és félbeszakította.
- Mire jó neked, hogy rabságban tartod őket?
- Hát nem csodálatos? Gyönyörű, természetfeletti egyedek ők, kincsek minden élő számára. És kellenek nekem.
- De ők emberek...
- Benned is lakozik az erő - mosolygott.
A lángjaim egyre nagyobbra csaptak fel.
Nekilendítettem a kezem, és éles szögben nekicsapódtak a fekete, perzselő lángok. Mindez egy másodperc alatt történt, és a második csapást már a hátraeső emberre mértem. Poe majdnem hogy puhán ért földet, és szenvedő arca tele volt gyűlölettel. Odamentem hozzá. Lenéztem rá, arcomon sötét haraggal.
- Vond vissza az átkaid.

--

köszönöm a türelmet!
Az iskola miatt nem tudtam egy sort se leírni, de mostantól már bőven van időm írni. :)