Bérgyilkosok összezárva

Hatodik fejezet

Másnap reggel egyedül ébredek. Figyelembe véve, hogy ez az egyetlen hálószoba, és, hogy Robin nem itt töltötte az éjszakát, kicsit megrémülök. Feltápászkodok az ágyról, majd lehunyt szemmel kinyújtom az elgémberedett végtagjaimat. Mély levegőt veszek, és elindulok a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet.

Mielőtt belépnék a konyhába, kinézek a nappaliba, ahol is a kanapén megpillantok valakit - kizárásos alapon Robint -, aki békésen szunyókál. Térdét felhúzva, oldalra fordulva, arcát belefúrva a párnába egyenletesen lélegzik.

Mosolyogva lépek felé - és Isten tudja, miért, de -, a takarót, aminek egy része már a földön van, felemelem, és a válláig húzom, hogy jól betakarja a szabadon maradt testrészeit. Kicsit megugrik, szemöldökei összefutnak, a homloka is ráncba szalad, ám nem ébred fel. Halk morgást hallat, élesen beszívja a levegőt, majd egyszeriben kipattannak a szemei. Elsőnek fátyolos a tekintete, figyel, kutat, megpróbálja felfogni, hogy hol is lehet és, hogy én mit is keresek mellette, majd, mikor mindez tudatosul benne elmosolyodik. Szemei összeszűkülnek, kezét pedig a homlokához emeli, ezzel árnyékot létesítve magának, ugyanis a villanyból áradó fény kissé rontja a szemét.

- Hány óra? - kérdezi reggeli rekedtes hangján, közben pedig kinyújtja a karját.

- Fél kilenc - pillantok fel a falon elhelyezkedő órára.

- Csinálsz kaját? - mormogja kissé fojtottan.

- Magamnak igen - vigyorgok rá, majd egy vállrándítással a konyhába megyek.

- Hé, Asszony! - kiált utánam.

Hallom, ahogy a kanapé kissé recsegve jelzi, hogy a rajta ülő, kissé súlyos ember feláll róla, ami számomra csak egyet jelenthet: menekülnöm kell. Fejem hátra fordítva nézem meg, hogy megtudjam, mégis mennyire van messze tőlem, ám amikor észreveszem, hogy alig tíz méter van köztünk, észt vesztve rohanni kezdek. Hallom, hogy mögöttem van, sőt mi több, érzem is, hisz a belőle áradó melegség szinte felperzseli bőrömet.

Lelassítok, ezzel megkönnyítem a dolgát, hisz akkor is utolérne, ha tovább menekülök előle. Felé fordulok, kihúzott háttal várom, hogy elém lépjen. Kissé meghökken, amikor észreveszi, hogy nem menekülök tőle, ám nem hátrál meg, hanem határozott, meggondolt lépésekkel elém lép. Mélyen beszívja a levegőt, kíváncsian kutatja tekintetem, ám azt az örömöt nem adom meg neki, hogy a szemébe nézek. Másodpercekkel később megunja a küszködést, és egy markáns mozdulattal állam alá nyúl, és megemeli a fejem, ezzel kényszerítve arra, hogy elvesszek csillogó zöld íriszeiben. Ajkát szóra nyitja, majd azonnal be is csukja, kissé tétlenkedik, nem tudja, hogy mit is kéne mondjon nekem. Sóhajt, majd hozzákezd a mondanivalójának.

- Nem kellett volna olyan tapintatlannak lennem az este... - szól, ám látszik rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat, amelyek nem igazán jöttek a szájára. - Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg van közted és a célszemélyek között egy olyan kapcsolat, amely nem épp a legegyszerűbb. Fogalmam sincs, hogy mit kéne most csinálnunk, és legszívesebben azonnal visszamondanám ezt az egészet, mivel a fentiek eléggé meg voltak zakkanva akkor, amikor ezt a döntést hozták, és tudom, hogy bármennyire is erős, eltökélt és magabiztos lány vagy, nem biztos, hogy meg tudsz birkózni ezzel a feladattal - hangjából süt a bűntudat, arca fájdalommal teli, pupillája kissé kitágult.

- Nem... nem érdekel. Hagyjuk ezt - oldalra kapom a fejem, és a földet kezdem el pásztázni. - Nem igazán zavar... Megcsináljuk. Át kell lépnünk a fázist, ehhez pedig az kell, hogy elvégezzük a dolgunkat, nem igaz? - pillantok fel rá ismét.

Szememben könny csillog, ám minden akaraterőmmel arra törekedek, hogy ezek az őrült, nem ide való cseppek le ne csorogjanak kissé kivörösödött arcomon. Eltökélten figyelem őt, megpróbálok minden egyes negatív dolgot kizárni magamból annak érdekében, hogy egyáltalán ne süssön le rólam az, hogy mennyire félek ettől az egésztől. Félek? Ugyan, ez a kifejezés még csak meg sem közelíti azt, amit jelenleg is érzek. Valósággal rettegek, ez az érzés pedig percről-percre csak nő és nő, s már csak azt nem tudom, hogy ez az érzés meddig fog még kínozni. Rettegek a mai naptól, hisz tudom, hogy ismét találkoznom kell a szüleimmel. Rettegek a következményektől, amelyeket egyelőre még homály fed, de biztos vagyok benne, hogy ez a fehér, átláthatatlannak tűnő köd hamarosan fel fog szállni erről az ügyről, és minden egyes piszkos kis titok fényre fog derülni.