Bérgyilkosok összezárva

KÜLÖNKIADÁS

Néhány évvel ezelőtt...

Marisol a szomszédom volt. Eleinte nem tartottam olyan szimpatikusnak, a suliban is kerültem őt, pedig nem volt rá különösebb okom. Attól függetlenül, hogy úgy viselkedett az iskolában, mintha tíz évvel idősebb lenne, nem kezeltem úgy, mint egy utcalányt. Nem itéltem el őt azért sem, mert sminkelte magát, és azért sem, mert túlságosan is kihivóan viselkedett a korához képest. Nem szóltam hozzá, és ő sem szólt hozzám; tökéletesen megvoltunk egymás nélkül.

Aztán az egyik nap anyuék leléptek itthonról - a szokásos egy hétre, ami általában egy másik földrészre való utazást jelentett. Természetesen akkor mentek el, amikor betegeskedtem. Sosem voltam az a beteges tipus, őszintén megvallva egyáltalán nincs olyan emlékem, amelyben egy kórházi, vagy épp egy orvosi rendelőben ülnék. Olyanokra persze emlékszem, hogy anya adott nekem egy-egy olyan gyógyszert, ami jó megfázásra, de ennyi.

Mivel anyuékban volt egy kevés szülői ösztön, miután elindultak, felhívták a szomszédot, hogy majd egyszer-kétszer nézzenek majd rám, nehogy valami bajom essen. Marisol édesanyja jött át, viszonylag túl későn: eszméletlenül magas volt a lázam, és kevesen múlt, hogy el nem vesztem az eszméletem. Rosa egész délután mellettem ült, sőt az éjszakát is velem töltötte. Ott virrasztott mellettem. Akkor olyan érzésem volt, mintha ő lenne az anyám: törődött és gondoskodott rólam. Irigyeltem Marisolt, mert neki megadatott olyan, ami nekem nem.

Másnap Rosa átvitt a lakásukba, és azt a hetet náluk is töltöttem. Azt hiszem, akkor kerültem egy kicsit közelebb Marisolhoz. Ez a közelebb viszont nem azt takarja, hogy ténylegesen kebelbarátnők lettünk, hanem azt, hogy ha valamelyikünknek valami baja volt, esetleg csak panaszkodni akart, akkor a másik ott volt, hogy meghallgassa őt.

Egy ideig csak ő jött hozzám, csak ő panaszkodott, és csak neki lett könnyebb az élete azáltal, hogy meghallgattam őt. Egy idő után viszont kitörtem. Egyetlen, épkézláb okot sem találtam arra, hogy miért bőgök, mivel akkor, abban a pillanatban nem is történt semmi. Anyuék otthon voltak, tévéztek, hangosan nevettek, én pedig a szobámban ültem az egyik sötét sarokban, és sirtam, mint egy gyámoltalan, árva gyermek, akinek elvették az utolsó darab ételét is. Megpróbáltam nem hangot kiadni, tekintve, hogy papírvékony falak választottak el minket egymástól. Folyamatosan csak azt motyogtam magamban, hogy minden rendben lesz, hogy nem fog történni semmi rossz, hogy anyuék egyszer belátják, hogy én még mindig gyermek vagyok, akinek szüksége van a törődésre és az odafigyelésre, na meg, néhány szép szóra is, amit, valljuk be, tőlük mostanság egyáltalán nem kaptam meg.

Abban a pillanatban nem is tudtam, hogy mit teszek, egyszerűen csak engedtem, hogy a testem irányítson. Megmostam az arcom, és két csomag zsebkendővel átmentem a szomszédba. Szerencsém volt, hogy Marisol szülei nem voltak otthon, mert máskülönben rendesen lebuktam volna, mivel az arcom rettenetesen vörös volt, a szemem alatt pedig fel is volt dagadva.

Tudtam, hogy Marisol otthon van, hiszen még délután négy volt. Általában nyolc után szokott lelépni otthonról, mivel olyankor jön át hozzám, hogy rávegyen arra, hogy én is vele tartsak. Megszokhatta volna már, hogy a válaszom akkor is nem lenne, hogy ha én lennék az elnök lánya, mégis, minden egyes szombat este, úgy nyolc óra körül ott várt a házunk előtt, és könyörgött azért, hogy elmenjek vele legalább egyszer abba a fránya diszkóba. Törekvése hiábavaló volt, mert sosem szerettem az ottani légkört, na meg, az emberek sem kedveltek engem, ami már alapjáraton hangulat- és kedvromboló volt.

Nem lepődtem meg, amikor beléptem a szobájába: kicsit kupi volt, néhány ruha a földön pihent, a gardróbja egyik fele pedig az ágyon, a másik felét pedig még nem szedte elő.