Bérgyilkosok összezárva

tizenegyedik

A fejem csak úgy zsong a tegnap este történtektől, és ezen még a zuhany sem segített. Öt perce már, hogy a konyhában ülök, és az egyre csak kihűlő kávémat iszom – ami a mai reggelen rettenetesen keserűre sikeredett, annak ellenére is, hogy a kitöltés után felturbóztam két kanál cukorral és egy kis tejszínnel – és gondolkodom. Hogy a francba lehettem én ekkora idióta? Hogy veszíthettem el ilyen hamar a józan gondolkodásomat? Nem értem saját magamat sem, sőt Robint sem, hisz Riverék állítása szerint sosem tenne olyat, amit később megbánna, vagy épp olyat, amit nem gondolt át. Ezen a dolgon viszont biztosan nem mérlegelt sokat. Sőt, egyáltalán nem. Viszont én sem.

Ismét belekortyolok a kávémba, ám amikor a hideg, kesernyés íz a nyelvemhez ér, azonnal visszaköpöm az egészet. Undorodva lépkedek a konyhapulthoz, és a lefolyóba öntöm a kihűlt italom. Odébb lépek, töltök egy tiszta pohárba egy kevés vizet, remélve, hogy ez eltünteti a keserű utóízt a számból, azonban hiába reménykedek. Végső megoldásként előveszem a táskámból a rágót, aminek köszönhetően másodpercekkel később már nyoma sincs a keserű kávéíznek.

– Mikor keltél fel? – hallok meg egy rekedtes hangot a hátam mögül, ami miatt megugrok.

Légzésem is felgyorsul, és a szívverésem sem a legnormálisabb. Mellkasomra helyezem a kezem, ezzel is nyugtatva magam, közben a férfi felé fordulok. Afelé a férfi felé, akivel az éjszakát töltöttem. Annyira szürreális a helyzet, hogy legszívesebben felnevetnék kínomban.

– Fél órája, nagyjából. Voltam zuhanyozni.

Egy pillanatig ránézek, ám amikor meglátom, hogy egy alsón kívül semmi más nem fedi a testét, elfordítom a fejem. A pokolba vele, meg a munkával, sőt az egész helyzettel is.

– Az estével kapcsolatban... – kezd el szabadkozni, miközben zavarában elkezdi vakargatni a tarkóját.

Még mielőtt tovább folytatná mondandóját, szavába vágok, ezzel ki nem mondottá téve azokat a szavakat, amelyeket hallani sem akarok.

– Elég. – Lehunyt szemmel szívom be a levegőt, megpróbálok tisztán gondolkodni. – Megtörtént. Rendben van. Csak felejtsük el.

Nem válaszol azonnal, amin meg is lepődök. Vonakodva fordítom felé arcom. A földet mustrálja, ujjait tördeli és az ajkát harapdálja. Egyszer-kétszer szóra nyitja a száját, ám minden egyes próbálkozás után visszacsukja. Arcáról lerí, hogy mondani akar valamit, mégsem teszi. Mintha valami visszatartaná. Csak azt nem tudom, mi.

– Elfelejtjük – motyogja maga elé meredve. – Rendben van.

– Rendben van – ismétlem meg, ezzel is megerősítve ennek a két szónak, és az előtte általa kiejtett szónak a súlyát.

– Megyek a boltba. Vegyek neked valamit?

A nappali felé pillantok, ami az az ajtó mögött van, amely előtt áll. Mély lélegzetet veszek, majd a szemébe nézek. Zöld írisze felcsillan, mihelyst találkozik a tekintetünk. Furcsa érzés keletkezik bennem – ilyet talán még sosem éreztem.

– Nem kell semmi – felel szűkszavúan.

Megpróbálok úgy elmenni mellette, hogy ne érjek hozzá. Tényleg mindent megteszek ennek érdekében, mert semmi szükségem arra, hogy még jobban összezavarjam magam azzal, hogy hozzáérek. Így is annyi gondot és gondolkodást okozott nekem azzal, ami az este történt.

Bármennyire is bízom abban, hogy el tudok menni mellette anélkül, hogy hozzá nem érnék, minden reményem a földre hull akkor, amikor felkarja súrolja az enyémet. Forró bőre szinte már felperzseli – késztetést érzek arra, hogy végighúzzam ujjam azon a felületen, amelyen megérintett. Tudom, hogy ez nem véletlen volt, sőt az ajkán szétterülő mosolyból ítélve tényleg nem azért ért hozzám, mert egy meggondolatlan mozdulatot tett.