Bérgyilkosok összezárva

Kilencedik fejezet

A frissítő fürdő után a szobámba megyek, és megszárítom a hajam. Az idő rettenetesen szorít, így gondolkodás nélkül magamra kapok egy farmert és egy vékony blúzt. Táskámba dobom a pénztárcám, és lemegyek a nappaliba Robinhoz.

Még mindig az asztal mellett ül, és a telefonjával babrál. Arca nyugodt, ám a szemében lévő idegesség miatt arra következtetek, hogy ismét történt valami. Mint ahogyan azt megszokhattam, erről a valamiről én egy ideig nem fogok tudni. Van egy olyan érzésem, hogy ez az ideig több, mint valószínű, hogy örökre szól.

- Segítsek felmenni a szobába? - érdeklődök kedvesen, s megpróbálom azt mutatni, hogy a reggelinél lezajlott veszekedésünknek nincs hatása a mai napi kedvemre. Pedig van.

- Nem, majd felbicegek magamtól. Tudod, arra még képes vagyok - mondja kissé gúnyosan, mire egy pillanatra megtorpanok.

Ajkamba harapva tartom magamban azokat a szitokszavakat, amelyek más esetben biztos, hogy az orrára kötnék. Mély levegőt véve pillantok feléje, arcomra pedig kiül a nyugodtság, ezzel is letörölve ajkáról azt a pimasz vigyort.

- Rendben van. Később jövök - intek.

Megindulok az ajtó felé, ám hozzám szóló a gúnyos megjegyzése visszatántorít.

- Semmi búcsúcsók? Pedig azt hittem, hogy ennyit csak megérdemlek.

Ha egy ideig azt mertem hinni, hogy mikor Robin beteg, sokkal normálisabb, nagyot tévedtem. Ugyanolyan beképzelt és bunkó, mint amilyen szokott lenni, ez pedig csak még jobban felhergel. Pedig azt hittem, sikeresen megjavult az elmúlt három évben.

- Hát tévedtél - vigyorgok rá, majd még mielőtt ki nem lépnék a lakásból, beintek neki.

Tudom, hogy ezzel a tettel csak még több vasat teszek a tűzre, de nem érdekel. Túl sok mindent kapott meg az elmúlt egy napban, és ez nem mehet így tovább. Amiért a teste szinte csak fásliból áll még nem jelenti azt, hogy mindent megkaphat - főleg olyat, amit más esetben sosem adnék neki.

Még mielőtt kopogok, elrendezem a hajam, és megpróbálom megemberelni magam, ugyanis az arcomra fagyott egy diadalittas vigyor. Végül is, büszke lehetek magamra, hiszen olyat tettem, amit nemigen szoktam. Robin pedig megérdemelte, sőt még többet is megérdemelne - azt hiszem, ennek érdekében pedig tehetek.

Végül kopogok. Hangos tipegés szűrődik ki az ajtón, pillanatokkal később pedig egy kislány szökik a karjaim közé.

- Noah! Végre! Azt hittem, el sem jössz! - nevet a fülembe.

Egy puszit nyomok a homlokára, majd bemegyünk a lakásba. Ivory áll elénk, kezében pedig egy táska pihen. Elmosolyodik, ahogy megpillantja lánya mosolygós arcát, és elégedetten bólint felénk.

- Autóval menjünk, vagy inkább gyalog? - kérdezi, ám a választ már sejti, ugyanis elveszi a polcról a slusszkulcsát.

Megvillant egy úgyis-tudom-hogy-lusták-vagytok vigyort, lábát beledugja szandáljába, amiről lesüt, hogy nem néhány dollár árán szerezte meg, majd int, hogy mehetünk. Miután másodjára is ellenőrzi, hogy rendesen bezárta az ajtót, megindul az autója felé, mi pedig követjük őt. Cammiet leteszem az ölemből, ő pedig aranyosan a hátsóajtóhoz tipeg, bemászik a járműbe, és beleül a babahordozóba.

Hatalmas lendületet véve dobom le magam az anyósülésre, és bekötöm magam. Másodpercek elteltével Ivory is csatlakozik hozzánk, begyújtja a motort, rövidesen pedig a főúton száguldunk, hangos zenével, és őrült énekléssel. Ismét előtör belőlem az irigység, legszívesebben a hajamat tépném, mert tudom, ilyenben nekem sosem volt részem. Újfent önző vagyok - magamnak akarom azt, amit a húgom, Cammie kap. Tényleg egy önző dög vagyok, pedig a kislány nem is tett ellenem semmit.