Bérgyilkosok összezárva

Harmadik fejezet

A megbeszélés után a nappalit veszem az uralmam alá. Képtelen lennék úgy aludni, hogy közben tudom, bármelyik pillanatban összeomolhat az elhozott számítógép.

Még mielőtt nekifognák a kutakodásnak, befészkelem magam a konyhapult elé, s nekiállok a nassolnivalóm elkészítéséhez. Igaz, nem is vacsoráztam, de éhes sem vagyok semmiféle főtt ennivalóra, így inkább a hűtőben kezdek el kutakodni. Mivel ott nem találok semmi ehetőt, a szekrényekhez fordulok, s ott keresgélek tovább. Végül megtalálom a számomra legkedvesebb dolgot, azaz a pattogatott kukoricás zacskót, amit azonnal felbontok, s a mikróba helyeztek. Kereken három perccel később egy pillanatnyi csengő jelzi, hogy kivehetem a kipattogtatott kukoricát a forró gépezetből. Két-két újjal óvatosan megfogom a barna papír sarkait, majd gyorsan az asztalra dobom, hogy még véletlenül se égesse meg az ujjbegyeimet. Egy tálat veszek elő az egyik szekrényből, majd beleöntöm a vajas finomság minden egyes darabját. Visszamegyek a nappaliba, ahol birtokba veszem a kanapét, amelyen nagyjából húsz perccel ezelőtt még Robin feküdt. A kukoricát a jobb oldalamra helyezem, a laptopot pedig az üvegasztalra.

Felnyitom a szerkezetet, majd megnyomom a bekapcsoló gombot. Nem vártam el túl sokat, tekintve, hogy Mr. Price nem volt hülye ember, és biztos, hogy lekódolt mindent. Ám tévedek. A gép azonnal beindul, és még csak kódja sincs. Azonnal bele tudom vetni magam a keresgélésbe.

Legelsőnek a mappáit nézem át. Képeket, táblázatokat, jegyzeteket keresek, amelyek bármit elárulhatnak arról, hogy mégis miért akarta eltenni a tízeseket láb alól. Magamhoz képes eléggé gyorsan átfutom a mappákat, ám egyikben sem találok semmit.

Sóhajtva dőlök hátra egy pillanatra, közben pedig nagyot markolok a tálba, s annyit, amennyit egyszerre ki tudok venni, belenyomom a számba. Annyi a szerencsém, hogy a többiek már rég az igazak álmát alusszák, s nem látták ezt a mozdulatomat; ám ha mégis tanúi lettek volna ennek a borzalmas tettemnek, valószínűleg azonnal kitagadnának.

Még mielőtt hozzá láthattam volna a következő ponthoz, azaz a közösségi oldalainak az átnyomozáshoz, ismét a konyhába megyek, hogy elkészítsek magamnak egy nagy adag kávét, amire rettenetesen szükségem van. Kezdem megérezni a húsz óra nem alvást, ez ellen pedig gyorsan tennem kell valamit.

A kávé hamar kifő, a forró italt pedig egy bögrébe töltöm, amivel ismét a nappaliba megyek, hogy folytathassam a munkámat.

Teljesen megfeledkezem az időről, s már csak azt veszem észre, hogy az emeleten becsukják az egyik ajtót. Egy fontosabb e-mail olvasását nem akarom megszakítani, így meg sem nézem, hogy ki az, aki legelsőnek felkelt. Csupán akkor döbbenek rá, hogy ki a legújabb társaságom, amikor rekedtes, fáradt hangon hozzám szól.

- Régen nem voltál ilyen korán kelős.

- Ki mondta, hogy lefeküdtem? - kérdezem fel sem nézve a számítógépből.

- Min ügyködsz? - hagyja figyelmen kívül kérdésemet, majd lehuppan mellém.

- A tegnapi munkám maradványain. A pasas nemrégiben el akart tenni minket láb alól, az okát pedig nem tudjuk. Mondjuk a férfi már halott, de még mindig fúrja az oldalamat az, hogy semmit sem tudunk sem arról, hogy ki bízta meg őt, sem azt, hogy miért rontotta el a feladatát - magyarázom, de szememet le nem veszem a képernyőről.

- Mikor indulunk? - kérdezi kissé fájdalmas hangon.

Úgy tűnik, ő is ugyanúgy vélekedik a dologról, mint én. Amikor arra gondolok, hogy néhány óra múlva már ennek a seggfejnek a felesége leszek, elborzadok. Olyan irreális és lehetetlennek tűnik a dolog, hogy még felfogni sincs időm. Az idő pedig telik, s hamarosan már csak azon fogom észrevenni magam, hogy egy idegen városban, egy idegen házban, egyedül ezzel a mérhetetlenül nagy idiótával azt fogjuk eljátszani, hogy egy párt alkotunk, sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még mérhetetlenül szeretnünk is kell egymást. Még belegondolni is rossz, pedig nemsokára át is kell majd éljem.