House Of Cards

1. fejezet

Jimin POV

Mint egy felbolydult méhkas, tucatnyi ember sürgött-forgott, versenyt futottak az idővel, ami most kemény ellenfélnek bizonyult a legszorgosabb méhnek is.
Édesapám hőn szeretett áriái töltötték meg ismét a kastély tárgyalótermét, melyek halkan ütötték meg az arra járó hallgatóság fülét, kiknek nagy részének most épp volt fontosabb, minthogy dúdolja ezek szövegét. Mióta eszemet tudom, apám révén ilyen dallamok csengenek fel nap, mint nap a királyi zenekar közreműködésével, talán ez az oka, hogy a 22 év alatt már kicsit kezd unalmassá és idegesítővé válni, ám míg nincs a fejemen a korona, el kell viselnem, amit meg is teszek.
Ahogy egyre inkább közeledek a 25. életévemhez, egyre gyakrabban jut eszembe, egyszer ennek a kis birodalomnak a királya leszek. Újabb leszármazott veszi át a vezetést a Park dinasztiában és Goyohan történelmében újabb király fog uralkodni, ez pedig én leszek. Egyszerre riaszt és boldogít a gondolat. Megfordult már rengetegszer a fejemben az is, hogy mi van, ha nem leszek rá képes? Jelen pillanatban ezt érzem. Egy egész királyság élete csücsül majd a kezemben, és mint törékeny virágszálat gondoznom kell, hiszen emberéletek felett lesz hatalmam parancsolni. De képes leszek egyáltalán parancsolni? "Annyira jó szívű maga, Jimin herceg. Néhány angyalnak szárnya van, de magának koronája lesz!" - visszhangzik a várpalota jósasszonyának rekedtes hangja a fejemben, amint megannyiszor és rengeteg módon hangoztatja, milyen angyali vagyok. Az angyalok viszont nem irányításra születtek.

Hátul összefonott karokkal járkáltam a kastély köves folyosóin, szinte négyzetméterenként 5 szolga és munkás ügyködött, hogy minden a tökéletesnél is jobb legyen az ünnepségre. 80. évfordulóját fogja ünnepelni Goyohan, annak, hogy kikerült az Ígéretek Földjének fennhatósága alól és önálló királyságként írhatja tovább történelmét. Nagy ünnepnek számít ez a birodalomnak, mindenki kiveszi a részét az ünneplésben, csakúgy, mint a készülődésben. Önkéntesek százai vállalkoznak arra, hogy mint ahogy a birodalom központja, az összes település tündököljön azon a napon. A családok is mind úgy készülnek, mintha egyszerre lenne mindenki születésnapja, az asztalokra ünnepi menüsor kerül majd, mindenki szépen felöltözik és összegyűl közeli-távolabbi rokonaival karöltve, hogy ezen a napon ünnepeljenek. Sokszor eszembe jut, milyen lehet egy egyszerű, kis földműves családban felnőni és megalapítani majd a saját családom, mindabból, amit fáradságos munkával, a saját két kezemmel hoztam össze, hogy aztán büszkén mondhassam, igen, ez az én munkám gyümölcse. Ám trónörökösként ilyenek miatt nem kell aggódnom, és bizony hazudnék, ha azt mondom, nem bánom. Van, hogy hullócsillagot látva azt kívánom, ha több ideig nem is, egy nap erejéig úgy élhessem az életem, mint a királyság lakosai. Erre viszont talán sosem lesz alkalmam. Minden mozdulatomat áhítattal és tisztelettel figyelik, ha átlépem a birtok kapuit és feltűnök az alattvalók között. Mind szinte földig hajol, ezzel kimutatva tiszteletüket felém, elhalmoznak minden földi jóval, melyet azzal a sok munkával szereztek meg, amiről én csak álmodok. Áldják a Park dinasztiát, a legjobbakat kívánják, úgy tekintenek apámra, mint a Teremtőre. Istenítik és emellett őszintén és rendíthetetlenül bíznak abban, hogy a kis birodalom egyszer virágzó nagyhatalom lesz. Ennek a feladatnak a véghezvitele vár majd rám is, amit szívesen elcserélnék egy zöldségárussal a vármegyék piacainak egyikében vagy épp egy lovásszal az egyik határszéli lovardában. Kiskorom óta imádom a lovakat, melyet anyám mindig kuncogva kérdőjelez meg, apám ugyanis sosem ápolt jó kapcsolatot a négy lábú csodákkal, édesanyám se volt oda értük, érthetetlen számára, kitől örököltem ezt a rajongást.

- Felség! Mindig tudja, hol kell lennie! - mutatta fel mutatóujját a kastély fontos személyeinek egyike, Yejun, a királyi tanácsadó, aki a többiekkel ellentétben képes szót érteni velem és valami csodánál fogva ő nem tekint rám úgy, mint egy istenségre, amit nagyon értékelek, hiszen annak ellenére, hogy mióta eszemet tudom, ez vesz körül, ez a csodálat és tisztelet, valahogy mindig is távol állt tőlem és taszított. Sosem vágytam arra, hogy az emberek ennyire a magaslatokba emeljenek, ugyanis nem tartottam jogosnak, eddig még nem tettem semmit, ami a királyság helyzetére pozitív hatást gyakorolna. Titkon remélem, ez egy nap változni fog és joggal lesznek hálásak nekem, de addig és utána se várom el, hogy szinte rajongjanak értem. Ez valahogy nem én vagyok.
- Látja Yejun, ehhez értek. - Tártam szét karjaimat mosolyogva, és bár a legtöbb esetben nem hajolok meg mindenki előtt, tekintve kismillió emberrel találkozok napi szinten, mindegy lenne, ha meghajolva járkálnék össze-vissza. Emellett az etikett is úgy kívánja, az alattvalónak mély meghajlással kell üdvözölnie az uralkodó család minden tagját, különösen a király esetében, kinek jelenlétét mindenkinek, a dinasztia tagjait is beleértve, meghajlással kell megtisztelni, ezért van az, hogy a szüleimen kívül Yejun az, kinek viszonzom ezt a fajta üdvözlést. Olyan nekem ez a férfi, mint egy diáknak a tanár. Az a tanár, aki azon van, hogy tanítványa érvényesülni tudjon az életben, boldoguljon és képes legyen megállni a saját lában. Sem írásba foglalt, sem szóbeli szabály nem foglalja magában, hogy egy királyi tanácsadó szabadidejét az uralkodó fiának szentelje és szárnyai alá véve segítse, tanítsa, míg apja uralkodói tevékenységeit végzi. Hálával tartozom neki, ebben az esetben én vagyok az, aki felnéz a másikra.
- Mondja, ezúttal miért okozok ekkora örömet jelenlétemmel?
- Tudja, kérem, nem vagyok én egy kíváncsi ember... - sétálva indultunk tovább abba az irányba, amerről az öreg jött, kezeimet ezúttal fekete nadrágom zsebébe dugtam. Bár az öltönyös viselet ellen is voltam, ma kénytelen voltam magamra ölteni, hiszen apám fontos vendéget vár ismét, a kancellárt, akivel a szokásos találkozóját ejti meg, hogy megvitassák az éppen aktuális problémákat és eseteket. Ekkor, függetlenül attól, hogy akár egy másodperc erejéig is lássuk egymást, a kastélyban mindenkinek alkalomhoz kell öltözködnie, ez szerencsére nekem kimerül az öltönyviselésben.
- Persze, hogy nem... - mondtam szarkasztikusan, majd elnevettem magam. Az. De még mennyire, hogy az! Kiskorom kedves emlékei között élénken élnek azok a képek, mikor mindketten a tárgyalóterem nagy faajtajára tapasztottuk füleinket és visszafojtott nevetgélések között hallgatóztunk, amíg a birodalom vezetői tárgyaltak. Imádtam gyerekkorom minden egyes pillanatát, annak ellenére, hogy 18 éves koromig annyiszor hagytam el a birtok területét, hogy egy kezemen meg tudnám számolni. Nem aggasztott, hiszen nem tudtam, mi van a díszes falak mögött és akkoriban nem is érdekelt igazán. Anyám sokszor mesélt a jövőmről, ami rám vár, viszont rengetegszer teletűzdelte mesebeli elemekkel, amiket kiskoromban elhittem, kamasz koromban a szememet forgattam, mikor nem látta, most viszont már megértem. Nem kis dolog nehezedik majd a nyakamban, ám meg akart kímélni ettől, amíg lehet, viszont mégsem élhetek le majdnem két évtizedet úgy, hogy azt hiszem, a Park birtok a világ közepe, sőt, maga a világ. Mindig azon volt, hogy az egyetlen kicsi fiának, és egyben Goyohan trónörökösének tökéletes élete legyen. Mindent megtett ez ügyben és panaszra ezért okom nem lehet és nincs is. Ugyan eszem tudatában most már másra vágyom, mint arra, hogy a nehéz korona a fejemre kerüljön, sosem fogom tudni neki eléggé megköszönni, hogy Yejun mellett ő az, aki életre nevelt, megtanított mindarra, amit egy hercegnek tudnia kell, miközben az én boldogságom lebegett mindig szemei előtt. Ő az angyal, nem én.
- Megy ám a kémkedés a kastély falai között! - mondta olyan hanglejtéssel, mintha még mindig annak az 5 éves Jiminnek mesélne, aki imádja hallgatni történeteit. Tekintve, az anyaországból, Koreából származik, az akcentusa még inkább fokozza különleges beszédstílusát, ami sokszor késztet mosolygásra. Isten látja lelkem, sosem gúnyból vigyorgok, csak tetszik ahogyan beszél. Egészen fiatal korában költözött Goyohanba, ám még mindig érezhető az egész lényén az az idegenség, ami elárulja, nem e föld szülötte. De nincs is ezzel semmi baj. A birodalom sosem fogadta rossz szemmel az idegeneket, mindaddig, míg nem okoz bajt a királyságnak. Goyohan kapuja mindenki előtt nyitva áll, holott csak kevesen lépik át a küszöbét. Senkinek nem árt ez a kis ország, ebből kifolyólag senkinek nem áll érdekében lerombolni vagy elfoglalni. Ebből a szempontból tehát úgy tűnik, biztonságban vagyunk. Csak maradjon is így.
Csak úgy, mint ő és anyám, hatalmas kíváncsiság birtokosa vagyok én is, nyitott vagyok minden újdonságra, így terveim közt szerepel, hogy egyszer nem csak a rezidencia határát lépem át, de a királyságét is. És nem politikai okból, amire később majd megannyiszor alkalmam lesz, hanem mint egy férfi, aki tovább szeretne látni a gondozott királyi udvaron és a sövénylabirintuson, ami annyi év után is kifog rajta, és ha nem segít valaki, képes bent ragadni talán örökre. Világot akarok látni, hiszen annak ellenére, hogy sem a kastélyon, sem a birodalmon belül nem gyakori téma a Goyohanon kívüli világ, tudom, rengeteg hely van, ami arra vár, hogy felfedezzem. Azt is tudom, hogy a világ fejlődik, halad, ellenben Goyohannal, amin még mindig uralkodik a középkor, de már kopogtat az új korszak, aminek még sokat kell várni az ajtóban, a mostani eszme igencsak makacs, nem adja, ami az övé. Nem akar senki változtatni, hiszen mindenkinek megfelel, ami van. De biztos, hogy az idők végezetéig lovaskocsival akarunk majd mindenhova járkálni és a vályogházak hideg padlóján akarunk aludni? Talán kevés ember az, akinek a válasza erre nem. Én vagyok az egyik.
Yejun szavaira megtorpantam - Kémkedés? Milyen kémkedésről beszél?
- Jaj, elnézést felség, nem akartam megijeszteni, nem úgy gondoltam! - kezeit összetéve hajolt meg bocsánatkérésképp. Tény, a szívbajt hozta rám, de szemet hunytam felette - Úgy értettem, a cselédek között.
- Mármint szolgálók között. - javítottam ki. Számomra a cseléd olyan erős és megalázó szó. Foglalkozásukat tekintve azok, de nem szeretem használni ezt a kifejezést, akkor már inkább beszéljünk szolgálókról. Legszívesebben egyáltalán nem használnék ilyen megkülönböztető szavakat, de hát legyen, viszont akkor javítsunk a helyzeten, amennyire lehet.
- Még mindig elcsodálkozok, mennyire máshogy gondolkodik, mint a király - hirtelen áttértünk a szolgákról rám. Erős váltás. - Olyan nyugatiasan gondolkodik, Jimin herceg, mintha egy lenne az ottaniak közül.
- A felfogásomnak semmi köze nyugathoz, hiszen életemben nem voltam még külföldön, így alkalmam sem volt belekóstolni egy másik kultúrába. Csupán úgy gondolom, a származásnak nem kéne meghatároznia egy ember életét, ugyanis ez egyike azoknak, amiket nem tudunk megválasztani. Nincs meg az a képességünk, hogy döntést hozzunk afelett, hova szülessünk. Ennek ellenére ránk nyomódik az a bélyeg, ami az egész életünkre hatással van. Valahogy nem érzem igazságosnak. Ha már nem tudjuk megválasztani, hova szülessünk, legalább legyen lehetőségünk kihasználni mindazt, amivel a Sors megáldott. Mégsem lehet egy tehetséges gyerek íjász, ha egyszer egy földműves családba tartozik. Lovagnak kell állnia annak a kisfiúnak, akinek semmi érzéke a lovagláshoz, de nincs más választása, hiszen felmenői mind lovagok voltak. Nem, ez egyáltalán nem helyes. - hangos elmélkedésem közepette a folyosót taglaló nagy ablakok egyikéhez léptem és elmeredtem a tájban. A királyi udvar mintha egy élénkzöld lepellel lenne betakarva, a pázsit egyenletes volt, rendezett, szinte szemet gyönyörködtető volt, amint az ember szétnézett. A nagy zöld takarót kisebb épületek, kővel kirakott, színes virágokkal és fákkal keretezett széles utak keresztezték, az ablakból látható volt a királyi istálló, annak lakóival, a nagy pályájával. Minden egyes alkalommal beleszerettem a birtokba, minden gondozva volt, minden szép volt, tényleg, mint egy kis külön világ, mert a rezidencia sokkal fejlettebbnek tűnt, sokkal korszerűbbnek a rengeteg színével a vármegyék szürkeségével ellentétben. Mint oly' sok mindenen, ezen is változtatni szeretnék.