Elrabolva

1.10

  Most újra haza kell térnem a szüleimhez. Megint úgy tenni mintha az ő tökéletes lányuk lennék. A mintagyerek, a tökéletesség. Én nem akarok tökéletes lenni. Én Lodovica akarok lenni. Pár évvel ezelőtt annyira magányosnak éreztem magamat, hogy meg akartam halni. Nem akartam többé élni. Senkinek sem jelentettem semmit. Nem mintha ez változott volna. A szüleim folyton másra bíznak, elhanyagolnak és nem törődnek velem. Mégis folyton a nyakamon lógnak és meg kell felelnem nekik. Hol így, hol úgy. Most pedig pakolok pár ruhát meg ilyeneket egy táskába amit Leon adott. Fel sem fogom, hogy visszavisz. Egyántalán nem fél? A szüleim fel fogják jelenteni. Börtönbe kerül. Ezt viszont nem fogom hagyni. 

-Hol tartasz? -lépett be a szobába Leon. Szétnéztem a szobában és mindenhol az én ruháim voltak. Annyira belefeledkeztem a gondolkodásba, hogy nem is pakoltam semmit. Közelebb jött. Leült mellém. 

-Jól vagy? -simította végig a karomat, közben arcomat fürkészte zöld íriszeivel. 

-Nem.. 

-Mi a baj? -állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejemet. A szemeimbe nézett. 

-Én.. én.. nem akarok hazamenni.. -dadogtam. 

-Miért nem? -nézett értetlenül. 

-Tudod.. a szüleim nem foglalkoznak velem.. -kaptam el a tekintetemet az övéből. 

-Azt erősen kétlem..Segítsek pakolni?

 -Nem kell..-utasítottam el. 

-Valamiben segíthetek? -hajolt közelebb hozzám. Arcomon éreztem forró leheletét. Megnyugtatott. A közelemben érzem őt és ez nyugtat. Nyugtat a jelenje. Nyugtat az érintése. Nyugtat mindene. Nem válaszoltam a kérdésére csak hozzá bújtam. Muszáj volt. Vágytam a közelségére. Szótlanul átölelt és magához szorított. Bárcsak örökre tartana ez a pillanat. Olyan tökéletes, érzelmekkel teli. De ,sajnos minden jónak vége szakad egyszer.

 -Hé.. -futott be a szobába egy srác, mire szétrebbentünk- öhm.. megzavartam valamit? 

-Nem, dehogyis. Mivan Chris? -kérdezte zavartan a zöld íriszekkel rendelkező fiú. (Leon)

 -Gáz van. Kurva nagy gáz..jobb ha lejössz. -vakargatta a tarkóját idegesen Chris. 

-Oké. -felállt majd visszanézett és egy "nyugodjmegmindenrendbenlesz" pillantással nézett rám, majd lement Chrissel. Én pakolgattam szépen a táskába elraktam a fürdőből is a cuccokat. Hirtelen kiabálásokat hallottam. Egyre hangosabbakat. Már a lépcső ropogását lehetett hallani. Valaki dühösen jön fel. Nyílik az ajtó. Egy ötvenéves korában járható férfi volt. Amint meglátott gonosz vigyor húzódott ajkaira. 

-Te vagy a kicsi Lambre mi? -kérdezte már-már szinte vicsorogva. Nem mertem megszólalni. Minden egyes lépésénél hátrébb léptem. Aztán már nem tudtam a zárt fürdőajtó miatt. Egyre közelebb lépegetett hozzám. 

-Ha nem tévedek, Lodovica. Igaz? -kérdezte még mindig vicsorogva. Már nagyon közel volt. A mellkasánál fogva ellöktem. Próbáltam szabadulni, de csak nem ment. Az ajtóhoz nyomott. Ilyenkor hol vannak a srácok? Bárki jöhet. Akárki csak valaki segítsen.. 

-Leon! -kezdtem el kiabálni mire egy pofont kaptam. A pasas még mindig szorított én pedig sírni kezdtem. Hallottam a lépcsőt. Belépett az ajtón valaki. 

-Apa hagyd őt békén.. -szólalt meg a pasi mögött álló... bakker.. Leon. 

-Miért? -fordult fiához közben az ajtóhoz szorítva engem. Leon mellém állt és ellökte rólam apja kezét majd megölelt. Zokogva bújtam oda hozzá. Apja értetlenül nézett ránk. 

-Shh.. semmi baj.. nincs semmi baj.. -próbált nyugtatni miközben a fejemet simogatta. 

-Most mi van veled fiam!? -kérdezte kiabálva a pasas. 

-Semmi. De én nem engedem, hogy bántsd őt.

-Mégis miért nem? -kérdezte a dühtől pirosan mr. seggfej.

 -Mert nem tehet semmiről. Ahogy én sem. Ez a te ügyed! Kurvára nem tartozunk mi bele! -kelt ki magából Leon majd elindult velem a lépcsőhöz. Apját faképnél hagyva ment ki velem a kocsijához majd beültetett. Ő pedig a volán elé ült. Teljesen gondterhelt volt az arca. Hamar a gázra lépett és száguldottunk. Az út alatt nem igen beszéltünk. Párszor néztünk egymásra, de amint találkozott a tekintetünk elkaptuk a fejünket. Ismerős terepre érve megpillantottam az egyik ismerősömet. Tudtam, hogy hazavisz. De miért!? 

-Hazaviszel? -kérdeztem remegve, fejemet nem felé fordítva, hogy ne lássa ahogy könnyezem.

 -Így lesz a legjobb, hidd el. -jobb kezével megkereste az enyémet majd megfogta. Újra sírni kezdtem. Halkan, de tudtam, hogy észrevette. A vállam rázkódott és néha elhagyta a száját egy pár "shh". Az autó megállt. Megérkeztünk. Éreztem ahogy tekintetét rám emelte. Felé fordultam és zöld szemeibe néztem. Közelebb hajolt hozzám. 

-Nem akarlak elveszíteni... -suttogta. 

-Én sem.. kérlek ne hagyj itt. -kérleltem könnyeimmel küszködve. 

-A szüleiddel kell lenned.. -mondta komoly nyugodtsággal. 

-De én veled akarok. -erősködtem. 

-Ígérem, hogy találkozni fogunk még. -hajolt még közelebb. 

-Mikor? -vágtam rá. 

-Nem tudom. De kérlek ne nehezítsd meg a dolgom... -hunyta le egy másodpercre a szemét majd kinyitotta. 

-Leon.. -suttogtam. 

-Hmm?-Én.. én nem akarlak elveszíteni. Én szeretlek.. -csuklott el a hangom a végén és sírni kezdtem. 

-Én is szeretlek Lodovica. -azzal a derekamnál fogva közelebb húzott és megcsókolt. Teljesen őszinte csók volt. Lágyan és határozottan csókolt. Nagyon sokáig. De sajnos vége szakadt.. 

-Ég veled Lodovica... -hullott le egy könnycsepp a szeméből. 

-Ég veled Leon.. -sírtam még mindig, homokára egy puszit adva szálltam ki a kocsiból. A bejárati ajtó felé vettem az irányt. Egy utoljára még visszanéztem. Egy utoljára még a szemébe néztem. Bízom benne, hogy találkozni fogok még vele. Egészen biztosan. Hisz szeretem őt. Én őt akarom. Lehetetlen, hogy ne találkoznánk még. Nagyon fáj, hogy most el kell válnunk, de tudom, hogy nemsokára ismét érezhetem őt. Érezhetem érintéseit, csókjait és az egész jelenjét. Soha nem fogom őt elfeledni. Ő volt az aki megéreztette velem mi az a szerelem. És itt még nincs vége. Érzem. Hiába rabolt el... én ELRABOLVA szerettem belé. És ez sosem fog változni..  

És vége az első évadnak! Remélem tetszett ez az évad. Már kint van a második is! Jó olvasást tovább!