Földrengés

II

Szemhélyaim lassan felnyíltak, szép lassan felébredtem. Borzalmas álmaim voltak. Bizonyára álmok voltak. Itt fekszem az ágyamban, a fallal szemben. Most keltem fel, csak egy álom lehetett. Felültem, kicsit kinyújtózkodtam majd körülnéztem a szobában. Ez nem az én szobám, ez egy teljesen más szoba, teljesen üres és ovális alakú. Jézusom, hirtelen elgondolkoztam. Mégsem álmodtam. A Hatalmas fénygömb, az elégés. Minden valós volt? Hol vagyok? Mi ez a hely? Borzalmas kómás állapotomban nem tudom mit gondoljak. A ruhám megváltozott. De ezenkívül semmi. Várjunk, a lábam. Soha nem éreztem ilyet de amíg nem figyeltem a lábamra, nem volt gond. Most meg csak fáj. Felhúztam kicsit a jobb lábam nadrág szárát. Egy vastag véres kötés. Mi történhetett? Meg próbáltam lábra állni. Nehézkesen ment. Csak a szoba jobb faláig tudtam elmenni, hol két fából készült mankó fogadott. A falon egy papír, egy üzenettel.

,,Tessék, használd ezeket. Szükséged lesz rájuk.
- L. P."

Hmm...
L. P.
Valószínüleg egy monogram. Tehát valaki más is van itt, nem csak én. A papírt elraktam, és megpróbáltam a mankókkal járni. Bárki is ez a személy, valamiért segíteni akar nekem.
Nos, oda "mankóztam" az ajtóhoz, mely inkáb egy darab bőr volt mint igazi ajtó. Kiléptem rajta és a következő dolog amit megpillantottam elképesztő volt. Egy egész csillagrendszer volt az égen. Gyönyörű volt. Előttem pedig egy hosszú út: a fű már vastagon körbenőtte, körülötte szokatlanul magas fák. Ilyen a földön nincsen. Akkor mégis hova kerültem? Annyi kérdés vonaglik a fejemben és senkitől nem bírom megkapni a választ. Neki indultam az útnak, lassan haladtam, a lábam csak lüktetett. A mankóknak és a rejtélyes személynek hála, el tudtam valahogy indulni. Szokatlanul nem hallottam semmit. Félek, hogy teljesen megsüketültem. Kimondtam egy pár szót magamnak és mindegyiket hallom. Akkor körülöttem van csönd. De miért? Túl sok a kérdés. Talán hagyjuk is. Csak szépen egyenesen előre. Egy tíz perc sántított gyaloglás után fényt pillant meg szemem. Már megint? A fényt megpillantva felidéztem borzalmas élményeimet. Az elégést, a halálfélelmet, de legfőképpen édesanyámat. Felkel, benéz a szobámba én meg sehol. Keres, de nem talál engem, felhívja a rendőröket, de semmi eredmény. Elsírtam magam, leroskadtam a földre, magzatpózban fetrengtem és csak sírtam. Keservesen zokogtam. Másra se tudtam gondolni csak, hogy valószínüleg már anyámat sem látom többé és ő sem engem. Nem bírtam a gondolatot, de nem volt erőm felállni. Csak fetrengtem a porban és sírtam. Mihez kezdjek anya nélkül? Az ember aki gondoz, aki a fedelet nyújtja a fejem felett. Aki kihordott borzalmas kínok között és már ennyi? Nem bírom, meg akarok halni. De semmi esélyem rá, erőm abszólút nulla. Én meg, Samamtha Jackson, csak fekszem a porban, magzatpózban: bánattól, félelemtől, kíntól.