Földrengés

XII

Egy cellában ébredtem. Piszkos volt, rozsdás és sötét. Kinyitottam a szemem, de kellett egy perc amíg összeszedtem a gondolataimat, csak ezután jutottak eszembe az emlékeim. Valami elrabolt kloroformot használva.

Fájt a fejem, nem akartam gondolkozni. Ezután lépéseket hallottam. Kopogós lépéseket, előttem egy hosszú folyosóról. Ez a lépkedő kilépett a sötétségből ahogy felém közeledett és csak ekkor kaptam az eszemre. Ez ugyanaz a lény aki elrabolt. Oda lépett a cellához majd halkan ideszólt:
- Sajnálom.
Majd levette a csukjáját.
Nem hiszem el, ez Andy. Miért Andy? Olyan régen nem láttam már, de már akkor tudtam, hogy ne bízzak benne. Ezért szöktem el! De most visszatért. Tehát ez Andy, egy hatalmas repülő, szárnyas lény.
- Te?! Te raboltál el?! MIÉRT?! - Ordítottam. Kiabáltam mérgemben, de Andy-t ez különös módon nem lepte meg.
- Sajnálom... - kezdett bele mondandójába - Már annak idején el kellett volna mondanom mindent, de csak annyit mondtam, hogy vigyázz mert kint veszélyes. Csak te a szólásom ellenére elmentél. Így nekem semmi esélyem nem volt, hogy megtaláljalak mivel nem lett volna szabad a szárnyaimat meglátnod. Ki tudta akkor hol jársz, neked is, nekem is kockázatos lett volna. Úgyhogy nem foglalkoztam vele, viszont én aggódtam érted. Aztán egy évvel ezután kaptam egy megbízást. Valakit el kellett volna fogjak. Én persze vakon igent mondtam rá, de amikor megláttam a nevedet a lapon. Gondolatok folytak le a fejemben. Én biztosan gondoltam, hogy te meghaltál, de a lap szerint nem. Viszont én nem voltam hajlandó elrabolni téged, de megfenyegettek. Azt mondták, hogy ha nem hozlak el, a szemem előtt tiporják össze mindent amit, akit szeretek és ezután véget vetnek nekem is. Nem volt más választásom. Most pedig megértem, hogy telve vagy a dühtől, de sajnos ezt meg kellett tennem. Sajnálom.
A hosszú monológja után pedig elsétált. Én meg ott őrültem meg a kis cellában. Annyi kérdésem volt mindenre, de elegem volt már mindenből is. Mit akarnak tőlem? Miért kellek nekik?
Már kezdtem volna a végtelen sírást, amikor megláttam a sarokban valamit. Egy kulcs-szerűség volt, ráragasztva egy cetli. A cetlin a következő állt:

,,A Kulcs nem nyitja a cella ajtaját, de valami mást igen.
L.P."

Már meg sem lepődtem amikor az L.P. monogram volt a lap alján. Azt írja, hogy a kulcs mást nyit. Végignéztem a szobát de semmi. Kétszer is végignéztem. Semmit nem találtam. Talán ha a sors így akarná, itt is maradok. De ráültem valamire sírásom közepette. Egy kicsi oroszlán jelkép volt alattam. El tudtam forgatni, alatta pedig egy kulcslyuk. Belenyomtam a kulcsot és pont illeszkedett. Ezután kinyitottam és egy kör alakú darab elmozdult, ezzel kinyitva a lyukat. A lyuk mérete akkora mint én, kicsit nagyobb is. Bele másztam és visszacsuktam a lyuk fedelet. Egy alagút tátongott előttem, végén egy kevés fénnyel. Lassan sétáltam a fény felé, mintha a mennyország kapui felé mennék. Közben ezen az L.P. -én gondolkoztam. Honnan tudta hogy van itt egy lyuk? Miért segít nekem? Lehet, hogy azért mert ugyan azt megjárta már mint én? Ki tudja, se valamiért nagyon szeretné ha életben maradnék. A cetlik meg mindenütt ott van. Hogy csinálja ezt? Mindenhol ott van ahol én vagyok, mindenhol. Annyi kérdésem van mindennel kapcsolatban, és borzalmasan zavar, hogy nem kapok választ.

Hirtelen hangot hallok mögűlem, halvány hangot a cella felől, de ez koránt sem olyan mint Andy hangja. Észrevették, hogy elszöktem. Megilyedtem, megkezdtem a futást. Futottam a szűk, kis folyosón amennyire csak a lábam bírta. Kint a fénynél viszont nem az volt amire számítottam. Egy hatalmas szakadék volt előttem, csak egy kis perem volt ahol végig tudtam volna menni. Úgyhogy elindultam a peremnél. Nem volt ez könnyű feladat, a perem szűk volt, az oldaltáskát meg pont úgy kellett helyezni, hogy ne zavarjon. De eszembe jutott, hogy van nálam egy kés, méghozzá egy elég erős kés, amiről remélem, hogy nem fog letörni ha abba kapaszkodom.

Ezzel a cuccal pedig elindultam, kést a perem falába vágva. Hála istennek biztonságosan átjutottam egy kisseb helyre mely mondhatni, a hegy alján volt. De félni akkor is féltem, méghozzá attól, hogy leesek. A legjobban már csak akkor ilyedtem meg amikor megcsúsztam. Innen erről a kis, kialakított részről pedig láttam a kis lyukat ahonnan ki jöttem. Eszembe is jutott, hogy a, gondolom "őrök" is ott vannak, akik bármelyik pillanatban rám törhetnek. Erről a kis helyről pedig már csak egy kis csúszdázás volt hátra mikor leérkeztem egy kisebb erdőbe. Amikor leérkeztem, a hátam elkezdett fájni és ekkor jutott eszembe:
A sok hülyeség közben el is feledkeztem a hátamról ami fájt még. (igaz már nem olyan bőségesen). Teljesen mem figyeltem, és nem is érdekelt. Ennek pedig örültem.

Fel álltam, leporoltam a nadrágomról a sok port és folytattam utamat. A hazajutásom volt az a dolog amivel főként foglalkoztam. De más is érdekelt. Míert kellek mindenkinek? Mi történik körülöttem? De ami a legjobban foglalkoztat:
Ki az az L.P?