Sötét karod a ködöt átkarolja
mint dunnát magára takarja.
Visszaalszol hiszen nem látott,
nincs is aki ma marasztalja.
Vajon mennyi kétely, aggodalom
mennyi gond s bonyodalom
pihen meg szívemen az
őszi szünetig? Ujjaim
megint fagyoskodnak
fejemben lüktetés
monoton zakatolás
mikor jössz szabadság?
/ Pusztai Csaba festménye/
YOU ARE READING
Lélektől Lélekig
Poetry"Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, mint egymástól itt a földi szívek! " Tóth Árpád - Lélektől Lélekig 2016 © Pite
