Friendzoned.

1.rész

Dél múlt, elköszöntem anyáéktól és jó utat kívántam nekik. Felvettem a fekete Vans cipőmet, majd a telepakolt bőröndömet magam után húzva nyitottam ki az ajtót. Megcsapott a kellemes, tavaszias levegő, ahogy kilépve észrevettem, hogy Ashton kocsija már itt áll a ház előtt.
A bátyám kiszállt az autóból én pedig elengedtem a bőröndöm és a nyakába ugrottam.
- Ashy!- mondtam boldogan.
- Szia, Danielle. Nagyon hiányoztál- mosolygott rám, miután elengedtük egymást.
Betette a cuccomat a csomagtartóba, amíg én beültem az anyósülésre, nehány másodperc múlva pedig Ashton szállt be mellém.
Elindultunk, én pedig az ablakból néztem távolodni az egybemosódó házakat.
Csend volt, a rádió nem ment, Ash pedig az utat figyelte, majd hirtelen megszólalt.
- Na, hugi - kezdte. - Ki tudja, mennyi ideig leszel összezárva velünk. Engem megszoktál, de a srácokat nem nagyon ismered - nevetett. Én kis mosollyal ráncoltam a szemöldököm. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de folytatta. - De könnyítésképp csodálatos bátyád most elmondja, mire számíthatsz.
- Hogy érted?
- Hát, nagyjából elmagyarázom, hogy milyenek. Hogy ne érjen meglepetésként ez-az.
Válaszként csak bólogattam és vártam, hogy belekezdjen.
- Öhm, kezdjük mondjuk Mikey-val. Ő elég hangos és sokszor idegesítő, de ha kell, tud nagyon komoly és aranyos is lenni. És nagy videójátékos meg sokat eszik- nevetett, én is követtem a példáját. Nem volt időm jobban elgondolkozni Michael személyiségén, mivel Ash már folytatta is. - Luke és Calum kb egymás teljes ellentétei. Luke-nál ne lepődj majd meg, eléggé nyomulós, de majd leállítom, ha kell. Mégis csak a kishúgom vagy. És ő még elég sértődékeny is, de tényleg, néha tiszta óvodás. Calum-mal a legkönnyebb kijönni, ő nagyon nyugodt és kis édes. Na és mindannyian tök viccesek és jófejek, nem lesz itt gond.
Miután ezeket elmondta, bekapcsolta a rádiót. Fogalmam se volt, mit gondoljak a fiúkról. Így, elmondás alapján elég nehéz véleményt alkotni, majd meglátjuk, ha találkozunk.
A rádióból ismerős dallam csendült fel. Ez Ashton -ék száma, a Hey Everybody.
Egy darabig csendben ültünk tovább, de a refrénnél összenéztünk, és hangosan énekelni kezdtünk. 'Heeeey everybody, we don't have to live this way...'
Vagyis az éneklés Ash részéről tényleg éneklés volt. Részemről csak halláskárosítás maximum.
Amennyire a bátyámnak jó a hangja, nekem annyira rossz. Pedig, ha az enyém se lenne olyan borzalmas, mint amilyen, akkor tökre jókat énekelhetnék. Mert a dalszövegek mennek, csak a hangok hamisak. Na de mindegy. Elég az, ha a két gyerek közül egy jól énekel.

Sziasztok!
Elég rövid rész tudjuk, viszont, hogyha majd nagyobb lesz az olvasottság, akkor természetesen hosszabbak is lesznek.
A főszereplő kinézetét mindenkinek a képzeletére bízzuk.
Reméljük, tetszett. Puszi:
Dancsi & Karolina