Hollók Között

4. fejezet

...némán bámultam a férfit. Nem akartam hinni a szememnek. És ez a férfi Ő. Az biztos.

- Miss Crap, magunkra hagyna egy percre? - kérdezte a férfi. A nő bólintott, de amint meglátta, hogy Jamie nem igen akar elmozdulni mellőlem, csak megragadta a karját, és kifelé kezdte húzni. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, nem bírtam tovább, és csak úgy ömlött belőlem a szó.

- De hogyan? És hogyhogy mind a ketten? Ez lehetséges? - néztem rá.

- Ohh Melody, nyugi van! - nevetett fel. - És igen lehetséges. Na de ülj le, mert sok mindent kell megbeszélnünk. - mondta, és az ágy felé tessékelt.

- Az egész akkor kezdődött, amikor eltüntél. - kezdett bele. - Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. Napokkal késöbb találták meg a holtestedet. Halálra fagytál az erdeőben. Az egyetlen családtagom voltál, és én nem is foglalkoztam veled. Borzalmas érzés volt. Aztán egy idő után, észrevettem, hogy nem öregedek. Az évek csak bennem maradtak meg, a külsőmben nem. Rájöttem, hogy hallhatatlan vagyok. Ez volt a büntetésem, hogy hagytalak megfagyni. Tudod Melody, sosem gondoltam volna, hogy újra  találkozunk.

A férfi befejezte a mesélést. Én néztem rá, arra az emberre, akit eddig a nagyapámnak gondoltam. Mindig utazgatott, és csak annyi pénzt hagyott nálam, amennyi elég volt a megéléshez. nem gondoltam rá úgy mint családtagra. Leroskattam az ágyra.

- Az arcom. Mi történt az arcommal? - ennyi tellett tőlem.

- Így találtak meg. Már 200 évvel ezelött meg volt ez a seb. De senki sem tudja, hogy hogy történt.

Megszólalt valami benne. Nagyon halkan kezdte, aztán egyre hangosabb lett.

Mert az idő sebet vág,

nem marad nyom nélkül,

az idő az úr,

ellene ne fogadj.

Nem volt ritmusa a néhány sornak, de olyan volt, mintha lüktetett volna. Óvatosan megérintettem a sebet. Még ott volt, nem tűnt el. Ott tátongott, és nem akart megszűnni. A fejét a még mindig ott álogáló nagyapja felé fordította.

- Az Idő. - mondta. Nagyapja nézte, arca értetlen volt.

- Melody, mi...??- kezdte, de egy legyintéssel elintézte.

- Ne most. - sutogta. Ha van valami, amit nagyon utálok, az az, ha valaki ilyen borzalmasan értetlen. Körbe néztem. És megláttam azt, amit kerestem. Ablak.

- Viszlát. - mondtam, és felálltam. Nagyapám nézte, ahogy elsétálok az ablakig, kinyitom, és kimászok rajta. Tudtam, hogy hova megyek. Mint valami mágnes, vonzott magához.

       *********

Némán sétáltam az erdőben. Senki sem követett. Nem hiányzok nekik. Bár most inkább örültem, hogy nem követnek. A sűrű erdőből aztán egy tisztásra léptem ki. A hideg meglobogtatta a hajamat. Körbe néztem. A fákon, a tisztás szélénél végig hollók ültek.

Melody!

Egy hangot hallottam. Mintha a szél mondta volna. Úgy éreztem, mindkét fülembe egyszerre suttognak.

- Ki vagy? - kérdeztem.

Milyen kiváncsiak vagyunk!

Egy nő hangja volt. Ennyit tudtam kivenni belölle.

- Miért vagyok még életben? Meg kellett volna halnom! - kiáltottam fel. Néhány holló felrepült az ágról, és fölöttem kezdett el körözni.

Mindent megtudsz majd, szép sorjában...

A többi holló is úgy tett, mint a társaik. Egyre lentebb köröztek. Kezemet a szemem elé helyeztem, hogy védjem. Amit utoljára láttam, az a körbe vevő toll felhő...