Reggel van nem állítottam ébresztöt.
Ma bemegyek Carolhoz.
Még mindig magamat hibáztatom a tegnap történtek miatt.
Nincs kedvem semmihez, Carolal akkarok lenni.
Legalább tudjam hogy nincs velle nagy baj.
Senki nincs a szobába, csend van nagyon szomorú leszek.
Sírok halkan hogy ne halja meg senki.
Utoljára apám koporsojánál sírtam.
Szörnyü nap volt mint a mostani, mit nem adnék hogy újra átölelhesem apát.
Anya mindig mondta hogy hagyam már meg érdemelte hogy meghalt.
Nem senki nem érdemli meg a halált.
Össze kell szednem magam és nem elkeseredni.
Elindulok a kórház felé, odaérek és az utam a recepció fellé vezet.
- Jónapot melyik osztályon fekszik Carol? -kérdeztem kétségbe esetten.
Ismerem a recepcióst kiskoromban sokszor voltam itt a betegségeim miatt.
- Carol? O igen a harapásos sérült. 3.emelet 169-es szoba. -mondta a nő mosolyogva.
Fél órát járkáltam ide-oda az emeleten. Hatalmas ez a kórház.
Megtaláltam.
Bemegyek Carol épp sír.
- Szia Carol- kérdezem könyeimet viszatartva.
- Szia Shawn, te miattam nem mentél iskolába? De cuki vagy!- persze most is mosolygott.
Odalépek hozzá és megfogom a kezèt. Egy puszit adok nekki eddig soha nem adtam neki puszit. Belle nézek a szemébe jó mélyen.
- Szeretlek -mondom neki és megfogom a kezét.
Nem tudja hogy szerelemböl szeretem. Mindig azt hitte hogy barátilag mondom neki.
- Én is. -láttom hogy ez más, most tényleg érez valamit?
-adhatok megint egy puszit az arcodra?- kérdezem Caroltol.
Nem puszit adnék neki de jobb mint a semmi.
- Persze az elöbbibe se haltam bele.-megint mosolyog pedig tudom hogy mennyire nagy fájdalmai vanak.
Oda hajulok szép lassan a puszihoz.
Nem puszi lett belöle az ajkaihoz értem hozzá de nem bánom.
Isteni volt.
Èszbekapok, Jó Isten mit csinálok?
Elkapom a fejemet.
- Bocs nem igy akkartam eskü- mentegetöztem.
- Nem kell mentegetözni, csodálatos volt. Még egyszer.-mondta és mosolygott.
Oda hajulok de most tudom mi a dolgom. Ahogy az ajkaink össze értek. Hallom a müszereket heveseben pityegnek. És egybe folyik. Meghalt?
-Carol nee! Segítség valaki jöjjön. -ordítok
Nem lehet igaz. Lehetetlen. Àlmaim nőjével smárolok és erre meghal. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
Itt vanak az orvosok ki tusztkolnak a szobából.
-vörös kód?-kérdezi az egyik orvos.
Halkan beszèlnek alig értem.
- igen! -mondta a másik.
Ne nem akkarom.
Benézek a kulcsjukon láttom hogy hogy egy orvos a halántékjánál beleszúr egy szikét. Sirok ne Carol. Vègre megcsókoltam és meghalt.
- Carol! Caaarol -ordítom a nevét.
Össze törtem. Felálok.
Minden ell szürkül és elfeketedik a világ.
