Bloody Miracle [The Hunger Games] ✔

#1

Kibuggyant. Cseppekben lehetett szinte látni, ahogy a vágás mentén és az acél között kibugyogott és végig folyt beszínezve bíborvörösre az egyenruhám minden egyes négyzetcentijét szépen lassan, mintha csak festék ömlött volna a hófehér vászonra. Megtántorodtam, a lökés elevenembe talált... szó szerint. Hátrafelé dőltem, hátam ívbe hajolt, miként testem azonnal reagált. Hangom feltört torkomból. A fájdalom hirtelen hatott és futott végig testemen, ahogy a vérem bugyogott kifelé. Éreztem, ahogy a penge elsüllyedt a húsomban, szaggatta fel a bőrt, izomrostokat, és töretlenül haladt át az artériákon és vénákon, mintha csak egy tortaszelet lennék. Bordáimnak csapódott, csontjaim reccsentek, szilánkok futottak a húsba – kétrét görnyedtem az éles érzettől. A fájdalom, ha hang formájában jöhetett volna ki, nem lett volna az a frekvencia, amely ki tudta volna fejezni a borzalmat. Tüdőm és gyomrom falán is áthatolt. Éreztem, ahogy a saját meleg vérem szerveimbe csordogált. Különös volt, hátborzongatóan különös, hogy saját vérem fog megölni, miképp eltelíti a tüdőmet. Harákoltam össze-vissza, kapkodtam az éltető levegő után, kapaszkodtam az életben, de még így is eldőltem a sziklás parton. Baszki, Johanna!

Kaptam a balta nyeléhez, hogy kirántsam, de a legapróbb mozdulatra is testembe mart a mérhetetlen kín. Karmos lábaival kapaszkodott húsomba, vájta körmét bőröm alá, hogy szaggasson, ha rántanám, és minél jobban igyekeztem, annál jobban fájt. Köhögtem, prüszköltem, próbáltam a vérzés útjába állni. Nem akartam még meghalni. Ki akart volna? Nem volt itt az ideje! Nem azért éltem túl egy viadalt, hogy aztán a Nagy Mészárláson életemet veszthessem... Ki gondolta volna, hogy ide jutok? Hát, őszintén szólva én nem. Mikor győztesen jutottam ki az arénából a hatvannegyediken, azt hittem, hogy ilyen győztesen fogok kilencven éves koromban meghalni gyermekeim, unokáim körében, végre békét lelve. Milyen jó is lett volna – nyugalom, Kapitólium és elegendő pénz, hogy akár örökké is éljek. De mikor Snow kihúzta a cetlit, hogy e mészárláson a régi nyertesekből lesz választás, akkor az én szívem is kihagyott egy taktust. A tudat, hogy visszakerülhetek, még engem is megrendített. Nem azért lettem képezve, oly hosszú évekig, hogy aztán még egyre bemenjek, és ott hagyjam a fogamat. Nem azért öltem, hogy újra beválogassanak! A saját békémért öltem, az életemért, a győzelemért és most tizenegy év után Snow képes volt... Eddig nem érdekelt, hogy mit művelt Snow... Ő és a lázadói csináljanak, amit akarnak csak engem hagyjanak békén. De most, hogy az én életem is veszélybe került... Nos, bassza meg! Halovány remény élt még bennem, hisz annyi győztese volt már az első körzetnek, hátha nem választanak ki. Nos... Ha az egyik Tanner ment, akkor a másik is. Az élet maga nem egyéb, mint állandó vihar, amely folyamatosan elmos mindent, ami addig volt, pusztaságot hagyva maga után, pont ily könnyedén mosta el a lehetőségeimet és lettem a hetvenötödik viadal egyik részese.

Mikor a pályára jutottam és megláttam a sok elszánt, elkeseredett arcot, amelyekből gyűlölet, undor sugárzott, csak akkor kezdtem el én is Snow ellen dőlni, csak akkor kezdtem igazán félteni az életemet – meghalhatok. Éreztem. Zsigereimbe vájta magát az érzés, hogy ez nem olyan, mint a hatvannegyedik viadal. Mégis azt tűztem ki magam elé, csak éljem túl. Kerüljön, amibe kerül, még ha ehhez Glosst, a saját bátyámat kéne eltakarítottam. Volt oly kíméletlen a kiképzésem régen, hogy ilyen miatt ne essek kétségbe. Végül is erre neveltek, nem? Hogy gondolkodás nélkül öljek meg valakit, ha az életem forog kockán. Egy maradhat. Én maradhatok.

De mikor Johanna telibe talált, és láttam a kiálló baltát a testemből és azt az érdektelenséget a mogorva szeméből... Nem is zavarta, hogy megölt. Egy voltam csak a sok közül... Egyetlen egy, aki az útjába állt a cél eléréséhez, akit el kell tűntetni, mint a másik huszonhármat.

Magamra ismertem. Pont ezt tettem volna én is. Pont ily érdektelenül fordultam volna én is el tőle, tudva, hogy úgyis meghal végre.

De az a gyötrődés, az a fájdalom, melynél már mozogni se tudtam. Fulladoztam saját véremben, ahogy tört fel a torkomon és folyt ki ajkaim közül. Gyomrom se volt jobb helyzetben, ahogy egész testem se. Lüktetett a szívem, élni próbált, dobogni! Vérem száguldott testemben a maradék adrenalin miatt, és hogy ellássa a szervezetemet megfelelő mennyiségű oxigénnel, de a seb mentén elfolyt. Kifolyt. Annyira fájt, hogy már a végén nem is éreztem, felemésztette a tudatomat a kín. A tudat központomat kitöltötte és mikor túlcsordult, akkor kezdtem igazán haldokolni, tudva itt a parton lesz nekem végem. Kapok sírt vajon? Eltemetnek? Fog akárki is könnyet hullajtani utánam?