Bloody Miracle [The Hunger Games] ✔

#4

Elmúlás, mely tiszta és egyszerű, legalábbis így gondolnánk... Annyit rágódtam már ezen a kérdésen, hiszen magam is megéltem, vagy csak majdnem, de most megint itt az esély, hogy a front vonalon meghalhatok... Nem akarok meghalni? Még mindig vágyok az életre? Mégis miért? Csak merüljünk el, engedjünk el mindent... De képtelen vagyok, még valami tart, valami ismeretlen, amit nem találok...

– Cashmere... – jött egy hang a hátam mögül és fordultam meg, mint akit valamin rajta kaptak. De az ismerős sötét szemekre csak elmosolyodtam.

– Gale – biccentettem. – Milyen a sztár csapat tagjának lenni?

– Hidd el, nem tudtam, hogy te nem oda kerülsz... – kezdett bele, de egy legyintéssel csöndre utasítottam.

– Mindegy. Engem nem zavar, sőt lehet meglepett volna, ha Coin engedte volna. Nem lényeg. Jó lesz az első sorokban harcolni, te meg addig védd meg a Viadalosokat – mosolyogtam és nyomtam el a keserű hangnemet. – Ne halj meg, oké?

– Te se! Ígérd meg, hogy nem fogsz – lépett mellém és nézett a távolba, majd újra rám. – Hallod?

– Igyekszem, megígérni nem tudom, de próbálok nem hulla lenni. Különben is kit kéne lefognod Joanna ellen? –löktem oldalba, kissé kiparodizálva a jelenetet. – És milyen bekerülni egy Viadalra? Őszintén szólva én az elsőt nagyon vártam – kezdtem bele. – Csak mikor kijöttem, akkor esett le, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint aki belépett – húztam el a számat. – Fura harmadjára is bemenni...

Nem válaszolt rögtön. Többször is belekezdett, de nem szólalt meg.

– Csak vigyázz magadra!

– Mindenképp – igyekeztem mosolyogni rá, miközben valami kétes érzés belemászott a szívembe és kezdett el marni belülről. Miért olyan nehéz beszélnünk most? – Tudod, megbecsülöm az időt, amit kaptam és szeretnék kitartani, hogy tovább élhetem. Köszönöm, hogy mellettem voltál és támogattál, kiálltál Coin ellen – mondtam halkan, de tudtam, hogy érti. – Nem cserélném el semmire sem...

– Én sem. Jó volt figyelni téged, kiismerni egy Hivatásost. Azt hittem mind beképzeltek vagytok, de úgy látszik csak azok, akik még nem voltak az arénában. Cashmere... – mondta ki a nevemet, hogy belsőm megremegett. Egy pillanatra lehunytam a szememet és nyugodt arckifejezéssel néztem fel rá.

– Meg foglak ezek után keresni. Bárhol legyél is, rendben?

Nehezen bólintottam, szívem hevesen dobogott a mellkasomban, mégis úgy éreztem, hogy az idő lassult. Végtelen pillanatnak tűnt, míg ezek a szavak elhagyták az ajkát és jutottak el a fülemig. Megkeres... Tényleg így gondolja? Vajon mit érezne, ha a holttestemet tudná csak előkeríteni egy romos ház alól? Zavarná? Vagy csak túllépne annyival, hogy Hivatásos. Lelkem mélyén sejtettem a kérdésre a választ, de nem akartam bevallani magamnak, rettegtem, hogy rosszul látom az egészet.

Hozzáhajoltam lábujjhegyen, megcsapott illata, arcomat enyhe pír öntötte el. – Köszönöm – suttogtam közvetlen közelről. – Sokat jelent, hogy ezt mondtad – nyomtam az arcára egy puszit és sóhajtottam fel.

– Vigyázz magadra – kapta el gyengéden a derekamat és tartott meg, míg másik arcomra ő is nyomott egy csókot. Arra a röpke pillanatra számomra megállt az idő. Megakadt a torkomban a feltörő sóhaj és beleborzongtam a gesztusba. Zavartan néztem félre, de ő is kerülte a tekintetemet. Elengedett, ellépett tőlem és elsétált. Volt-nincs már a pillanat. Még egyszer visszapillantott felém a válla fölött. Arcát a nap utolsó sugarai világították meg, hirtelen fel is támadt a szél, mintha sarkallni akarta volna, hogy menjen el. Sötét szemei élénken csillogtak, de most se tudtam kiolvasni az érzéseket. Rejtve maradtak előttem, sejtésem szerint örökre.