Bloody Miracle [The Hunger Games] ✔

#2

Erőszak... Sokkal találkoztam az életemben, sokat le is gyűrtem. Erre képeztek, a fájdalmat tűrni kell, és mindig erősnek kell lenni, illetve nem erősnek lenni, hanem a legjobbnak, hogy mindig első lehess... Az első körzetben ez volt a lényeg, legjobb, avagy a Viadal győztes... Egyszer már sikerült, még egyszer gyerekjáték, nem? A válaszom az, hogy nem...

– Engedjenek el! – kapálóztam, de az egyik befogta a számat és vittek tovább. Gyenge voltam, hogy igazán ellenkezzek. Megadva magamat engedtem, hogy vigyenek. Kissé fáztam, a vékony lepel pedig alig takart bármit is belőlem. Jöttek szembe velünk mások is, de ránk se hederítettek. Mindegyik el volt foglalva a saját ügyével, de ha még felém is kapták az fejüket, csak egy szánalmas grimasz futott végig az arcukon. Mi ez?

Egy homályos, de nagyszobába kísértek, ahol egy nagy asztal foglalt helyett, mögötte kivetítők sorakoztak a falon, egyetlen egy lámpa ontotta fehér fényét. Egy székre nyomtak le, majd álltak meg az ajtó két oldalán. Alig volt időm körbenézni, mikor máris léptek törték meg a feszült csendet. Látókörömbe egy magas nő sétált be, szürkés-kék lepelszerű ruhát viselt. Szürke tő egyenes haja szigorúan vállig vágva, de első két tincse fehérre volt festve. Szemeivel engem figyelt, arcán semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, olyan volt akár egy szobor – merev, hideg.

– Cashmere Tanner? – döntötte oldalra a fejét, ahogy körbe sétált és egyre közeledett felém.

– Igen.

– Igaz, hogy az első körzetből származol?

– Igen – válaszoltam újra. – Ki maga? – néztem fel rá, majd újra az ajtó felé, melyet elálltak a katonák.

– Coin a nevem, gondolom sok kérdésed van, de először én szeretném tudni, hogy vagy még életben – nézett egyenesen a szememben, de nem volt olyan pillantása, mellyel a csontomig látott volna. Egyszerűen nem féltem tőle, nem éreztem, hogy fenyegetne. Kihúztam magam a székben.

– Nem tudom – mondtam igazat. – Arra emlékszem, hogy Joanna baltája telibe talál és a kék égre.

Oldalra döntötte kétkedve a fejét. – Snow mellett állsz?

– Nem, tönkretette az életemet – szorult ökölbe a kezem a neve hallatán. Semlegesen viszonyultam Snow elnökhöz a Nagy Mészárlás előtt, de most... – Erre voltam képezve, de sose mondták, hogy még egy viadalon kellene részt vennem. Főképp nem más győztesekkel. Aki egyszer bemegy az arénába... Nem ugyanaz jön ki, mint előtte.

– Miért higgyek neked?

– Mivel tudnék ártani? – kontráztam rá.

– A 13. Körzetben vagy – jegyezte meg, mire ledöbbentem. Tessék?

– De hisz... Azt le...

– Igen, de mi élünk. A forradalom kitört, most már sejtheted, hogy egy Hivatásos nagyon is gondot jelent nekünk.

Rácsaptam az asztalra. – Nem! – mordultam fel. – Mi hasznom lenne abból, hogy aki meg akart öletni, annak segítek, nem mintha maga annyira életben akar tudni. Ha kell megesküszöm, hogy nem vagyok besúgó, kaptam az életre esélyt, nem herdálom el.

– Pont ez a gond, az esélyt nem tőlünk kaptad. Kapitólium tartott életben. – Tekintetében harag villant. Nem kétkedett, meg akart ölni. Zsigereimben éreztem, hogy a háta közepére nem kívánt.

– Kitűnő harcos lennék, előrébb vihetném a forradalmat.

– Vagy hátráltathatnád! – emelte meg a hangerejét, de nem félemlített meg.