Bloody Miracle [The Hunger Games] ✔

#5

Az emlékek tengere... A szélén álltam és néztem bele az azúrkék, fodros vízbe, melyben ott lebegtek az emlékeim, mind egy szálig. Az összes és az enyém... Csak bele kéne nyúlnom és kihúzni egyet, de nem mertem lehajolni, valami visszatartott, valami még suttogott a fejemben, hogy dolgom van, valami még akadályozott... Még nem mehetek, rám még várnak...

Csípős szag ébresztett, tipikusan a fertőtlenítőé, melyet ezer közül is felismertem volna, annyiszor volt hozzá szerencsém... Nem akartam kinyitni a szememet, nem akartam felfogni, hogy élek... Mivel valószínűleg a túlvilágon nem a fertőtlenítő ébreszt. Puha matracon feküdtem, nyakig betakarva, nagy nehezen eljutott a fülemig a csipogás hangja, mely mutatta, hogy dobog a szívem. Élek... Miért? MIÉRT? Ha nem akarok? Már rég nem kellene élnem, már rég alulról kéne szagolnom az ibolyát. Megjelentek fejemben az emlékek, ahogy feküdtem beszorulva a gerenda alá éhesen, szomjasan. Akkor meg akartam halni már. Mióta a 13. Körzetben voltam, nem találtam a célt, mely éltetne, melytől látnám, hogy békében tudnék élni. Nem találtam önmagam, azt az erős nőt, kit a Viadalra készítettek fel, sem azt, aki cinikusan készíti fel a további bejutottakat. Semmi sem maradt, amiből régen éltem. A körzetek összeolvadtak és egységesen lázadtak fel Snow ellen... A harc, ami éltetett, eltűnt... Igaz, úgy kezdtem, hogy békés 90 évesen fogok örök álomba zuhanni, de be kell vallanom... Sose hittem, hogy úgy fogok. Akkor volt feladatom, most meg? Felkelek és mi lesz? A túléléshez értek, a harchoz, de nem tudnék ellátni egy családot, ha úgy esne... Mi lesz velem? Felkelek és?

Mély, remegő sóhaj szakadt fel belőlem, melybe belerázkódtam - mindenem fájt. Kinyitottam a szememet, a halvány fény hirtelen elvakított. Ahogy engedtem, hogy az érzékelés eltöltsön, úgy jött vele együtt - mint egy cimbora - a fájdalom. Mindenem sajgott, hol erősebben, hol gyengébben, de mindenem. Kitapogattam a fejemen, majd a mellkasomon lévő kötést, végül pedig a lábamat körbeölelő gipszet is. Legalább megvolt. Nyögve ültem fel, ha lehet azt a szenvedést felülésnek nevezni. Beszippantottam a körülöttem lévő látványt, mely egy hófehér kórterem volt, természetesen egy főre. Nagy ágyon feküdtem, melyen vajszínű takaró takart be. Kezemből kiállt az infúzió csöve, meg ujjamra volt erősítve az érzékelő, ahogy orromból is cső vezetett kifelé. Enyhe grimasz telt tőlem, frusztrált a sok fehér. A falakon semmi sem lógott, csak jobb oldalát a szoba másik végében látszott egy ablak, mely valahova kimutatott, de a ködön kívül semmit sem lehetett látni.

Legalább éhes-szomjas nem voltam... Lerántottam a lábamról a takarót, és mozgattam meg a lábfejem. Úgy tűnik megcsinálták, bármennyire is összetörhette a sípcsontomat a gerenda. Mély levegőt vettem és nyújtózkodva kapcsoltam le a gépet. Kicsit se fájt... Ahh! De nem akartam benn maradni, úgy éreztem, hogy mennem kell. Biztos nektek is volt már ilyen érzésetek, mikor valami egyfolytában suttogja, hogy dolgod van, intézd már el! Ruha az ágy előtti széken volt, képzelhetitek azt a szenvedést, amivel eljutottam odáig. A pólót még könnyen vettem magamra, de a nadrág... Végül a gyenge anyagú darabnak feltéptem a varrását combig és úgy húztam fel. Nem mondom, hülyén néztem ki, de ha már nem gondolkodtak ezen, akkor így járt, akinek zavarja a szemét. Az infúziós oszlophoz mentem és mankóként használva indultam kifelé. Rendesen fájt, minden egyes lépés, de nem akartam még egy momentumot itt tölteni. A folyosón senki sem látszott, meglepett ugyan, hogy a nővérek nem lettek mozgósítva, bár lehet annyi dolguk volt. Per pillanat ez volt az utolsó dolog, ami zavart volna, ha érdekelt volna.

Tiszta, ablakkal teli folyosón végig sántikáltam. Be kell vallanom, kimondottan örülök, hogy nem a föld alatt vagyunk már. Nyomasztott, hogy minden oldalról lezárt helyen mozogtam.

Teljesen elhagytam a kórházi szárnyat, csak akkor esett le, hogy a Rezidencián vagyok, mikor megláttam a díszes lépcsőket. Snow kastélya?! Nem ez az első alkalmam itt... Szórakozottan végig húztam a horzsolásokkal teli kezemet a falon, mintha újra nyertem volna... Végül is élek, ha úgy vesszük...