Selena
2 hét telt el Layla halála óta. A mai napig sírva alszom el, és kelek. Nem tudom elfogadni a tényt, hogy nincs többé.
Reggel 8 óra van, 9-kor kezdődik a mise, aztán a temetés.
Kikászálódtam a konyhába, és bevettem egy nyugtatót. Szükségem lesz rá, ha ájulás nélkül végig akarom hallgatni az egészet.
Elindultunk, a templom felé vettük az utat.
Rengeteg síró szempárral találtam szembe magam, sokan jöttek oda, hogy részvétet nyújtsanak, nekem pedig egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban.
Egy ember azonban nagyon megijesztett, hiszen őrületesen hangosan sírt. Ez az ember nem más volt, mint apa...
Odamentem hozzá, és könnyeimmel küszködve öleltem át.
- Egyetlen, drága kis unokám volt. - motyogta.
- De nem az utolsó. - bíztattam.
Elváltunk egymástól, és visszamentem Justin-hoz.
A legelső padba ültünk. Mise előtt kifújtam orromat, és előkészítettem a tiszta zsebkendőimet. Felkészültem a legrosszabbra.
A pap kijött, mindenki felállt, és megkezdődött a szertartás.
Már akkor pityeregni kezdtem, mikor kimondta a nevét. Gondolhatjátok, mise végére hogy nézhettem ki. Bár nemérdekelt. Csak egyre tudtam gondolni.
A templomi rész gyönyörű volt, mindenki megsíratta kislányomat.
A temető felé vettük az irányt. Már sok autó ott volt, szóval biztosan rengetegen lesznek. Nem bánom, Layla megérdemli.
Justin
Már a temető láttán is sajogni kezdett a szívem. Nem tudom, hogyan fogok tudni megállni a sír mellett. Szerintem sehogy.
Mikor a ravatalozóba értünk, összesúgásokat hallottam: "Szegények, olyan fiatalok, és már is elvesztették a gyereküket" és hasonló megjegyzések...
Nem hamvasztottunk, viszont a koporsó zárva volt, rajta Layla képével. Mikor rápillantottam, szívem kihagyott egy dobbanást.
Megérkezett a pap. Hamar hozzá is kezdett. Még ő is elsírta magát. Azt gondoltam: én ezt nem bírom. De muszáj volt tartanom magam. Mellettem Selena borzasztóan sírt, kezét szorosan szorítottam, nem engedtem el egy pillanatra sem.
Végül eljött az a rész, ami a legfájóbb lesz.
Megfogták a koporsó alját négyen, felemelték, így indultak a kiásott sír felé. Elől a pap, mögötte mi, mögöttünk a koporsó. Éreztem lábaimban a zsibbadást, féltem, hogy elájulok, de nem álltam meg.
Selena mellettem kullogott.
Amikor már nagyjából mindenki odaért, a pap elkezdett beszélni valamit. Nem figyeltem. A gondolataim másfelé jártak. Azt gondoltam magamban, hogy én simán odaadnám a saját életemet azért, hogy Layla újra élhessen. Miért pont neki kellett meghalnia, mikor semmiről nem tehet?
Gondolkozásomnak az előttem lévő koporsó emelkedése vetett véget.
Tudtam.. Most fogják elhelyezni a sírba.
- Kérem ne. - mondta Selena sírva, de csak annyira, hogy azok hallják, akik a koporsót tartják. Oda akart nyúlni, hogy megállítsa őket, de visszahúztam. Fogalmam sincs, hogy miért csináltam, talán a reflexeim uralkodtak rajtam, de tudtam, hogy ez a helyes, és ennek így kell lennie.
Selena kérdőn nézett rám, majd folytatta a sírást. A virágokat bedobálták a gödörbe. Mi Selenaval egy levelet is otthagytunk.
Szinte mindenki részvétet kívánt, elmondták, mennyire bájos kislány volt, és hogy mennyire sajnálják.
Megvártuk, amíg mindenki elmegy. Selenaval odamentünk a frissen eltemetett kislányunkhoz, és a földre néztünk. Ott köszöntünk el tőle, könnyeket hullatva.
Beültünk a kocsiba és meg sem álltunk hazáig.
- Bárcsak láthatná a levelünket. - mondta Selena a kanapén ülve, mire én csak egy nagyot sóhajtottam.
Drága kislányunk, Layla!
Úgy érezzük, szörnyű szülők vagyunk. Nem vettük észre, hogy halálos beteg vagy. Biztosak vagyunk benne, hogy ez a bűntudat egy életen át elkísér minket. Tudnod kell, hogy bármi rosszat csináltál, akármibe keveredtél bele, mi mindig szüntelenül szerettünk téged. Nem lesz senki, aki majd át tudja venni a helyed. Egyrészt boldogok is vagyunk, hiszen ha ilyen kis időre is, de megkaptunk téged, és bátran, büszkén kimondhattuk: csodálatos lányunk van! De ezt sajnos sosem mondhatjuk többé. Szívünk megszakad, azt kívánjuk, bárcsak tehetnénk valamit annak érdekében, hogy utoljára lássunk, és el tudjunk tőled igazán búcsúzni. Szeretnénk, ha tudnád, hogy sohasem fogunk elfelejteni. Minden nap elmondunk érted egy imát. Emlékezni fogunk Rád, ígérem! Soha nem fogunk letagadni, felvállaljuk majd létezésed, hiszen szeretünk téged. Mondd meg kérlek a Jézuskának, hogy vigyázzon ránk odafentről. Biztos vagyunk benne, hogy ott vagy mellette. Ilyen tiszta gyermeki léleknek hol máshol lenne a helye? Nagyon hiányzol Muffin-nak is. Sokat szomorkodik, csak fekszik az ágyában, és néz ki a fejéből. Nagyapa és nagyi üdvözöl Téged. Nagyon szeretünk, és kimondhatatlanul hiányzik édes kis mosolyod, gyönyörű szíved. Ölel és puszil téged idelentről:
Anya és Apa
- Valamiért azt érzem, el fogja olvasni. Nemtudom hogy, de ezt érzem. - mondtam.
Selena szomorúan rámszegezte tekintetét.
- Figyelj. Túléltük ezt. Nem szabad összetörnünk. Próbáljunk meg új életet kezdeni. Mert ez így nem fog menni. Depressziós nem akarok lenni, és az épp gondolkodásomat is szeretném megtartani. Változás kell - szavain megdöbbentem - Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy nekem nem fáj ez az egész, és el akarom felejteni őt, csak... Nem akarom 0-24-be azon törni magam, mennyire pocsék szülő voltam.
- Mire akarsz ezzel célozni? - kérdeztem kíváncsian.
- Mint ahogyan az előbb említettem, új életet akarok kezdeni. Költözzünk el, hagyjunk a hátunk mögött mindent és csak néhány emléket vigyünk magunkkal. Például Laylat. - az utolsó mondatot nagyon halkan mondta, de nekem pont elég volt ahhoz, hogy meghalljam.
- Át kell gondolnom. - mondtam, majd bólintott egyet és felment az emeletre.
Elköltözni? Hiszen nemrég jöttünk ide. Még csak 5 éve lakunk itt. Máris itt akar hagyni mindent? Vagy lehet igaza van? Ha más helyen élnénk, és nem néznénk szembe minden nap emlékeink sokaságával, könnyebb lenne túltenni magunkat ezen.
Úgy döntöttem, alszok erre egyet.
Befeküdtem az édesen szuszogó Selena mellé, és én is elaludtam.
