Never Enough •irwin• ✔️

VII.

Lassan nyitottam ki a szemem. A fehér plafon szinte elvakított. Először azt hittem, kórházban vagyok, de nem hallottam csipogást, és klórszagot sem érzékeltem. Valaki belépett a szobába, de ezt csak a szemem sarkából érzékeltem.

- Cathrine? Hogy érzed magad? - Luke telepedett mellém.

- Rohadtul fáj a fejem - feleltem. Megtámasztottam magam a karommal, és felültem. Luke a hátam mögé igazította a párnát, mire hátradőltem. Egy vízzel teli poharat, és egy tablettát tartott felém.

- Mi ez? - fintorodtam el a gyógyszer láttán.

- Aszpirin - mondta Luke, mire azonnal megjött a kedvem hozzá. Kikaptam a kezéből, és felhajtottam a vízzel együtt. - Igazán nem akarlak faggatni, de...

- De? - vontam fel a szemöldököm.

- Mi történt tegnap este?

- Az igazság az, hogy semmire sem emlékszem onnantól, hogy kimentem abból a kocsmából - húztam el a szám.

- Csak annyit láttam, hogy egy lány belehány a kukába, aztán összeesik. Tudod mennyire megijedtem, mikor a te arcodat fedeztem fel az úton, eszméletlenül?

- Képzelem - forgattam meg a szemeimet.

- Szóval, mi történt? - tette fel a kérdést újra.

- Ashton megcsalt - böktem ki, mire elkerekedett a szeme.

- Hogy... Tessék? - lepődött meg. - Dehát - itt tartott némi szünetet. - Dehát szeretett, nem?

- Ja, én is azt hittem - hajtottam le a fejem. Luke magához ölelt, és nyomott egy puszit a fejem búbjára. Becsuktam a szemem, és egy pillanatra kikapcsoltam az agyam, nem gondoltam semmire, csak úgy voltam.

- Kérsz reggelit? - távolodott el Luke.

- Aha - bólintottam.

- Hozok szendvicset - Luke a konyha felé indult, én pedig körülnéztem. A fiú a lakásába hozott, ez már nyilvánvaló volt számomra. Jártam már itt, és tudtam, hogy nem vagyunk a város legelőkelőb részén. Utolsó találkozásunk óta kicsit kicsinosította a lakást, amely nem volt nagy, de otthonos. A környékhez képest meglehetősen mutatósra sikeredett. A falakon képek lógtak, modern mintákkal és ábrákkal. Míg a plafon fehér volt, a falak meleg árnyalatú barna színben pompáztak. Az ülőgarnitúra is barna volt, ahogy a tévé alatti szekrény, és a közeli dohányzóasztal is. Ugyan az asztalon rendetlenség honolt, a lakás többi részében makulátlan volt a rend. Nem hevertek eldobott zoknik és bokszerek mimdenhol, nem voltak kajás papírok és dobozok eldobva, de egy folt sem volt a kanapén, vagy egy pohár által okozott nyom az asztalon. Az egyik falon egy óriási Nirvana poszter hirdette az együttest, amit A srác bekeretezett. Luke hamar visszaért, egy kék tányéron a szendviccsel.

- Hoztam egy kis tojássalátát is, anyu hagyta itt, én meg nem rajongok érte - húzta el a száját.

- Köszi - pillantottam rá hálásan. - Ide tudod adni a táskámat?

- Persze - kiment az előszobába, és behozta a hátizsákomat. Kivettem belőle a laktóz gyógyszeremet, és lenyeltem.

- Laktózérzékeny vagy?

- Ühüm.

- Mondhattad volna. Akkor nem hozom azt a hülye salátát - puffogott, mire megsimítottam a karját, és biztosítottam róla, hogy minden rendben. A kaját meglátva megkordult a gyomrom, tudatva velem, hogy totál üres. Sietve enni kezdtem, minden falatot gondosan kiélvezve. Ebben a pillanatban dörömbölés hallattszott az ajtó felől.