Stargate Atlantis - Origin - 1. kötet

1. fejezet Álom vagy valóság?

                                                                                   Stargate Atlatnis

                                                                                             Origin

                                                                                          1. fejezet

                                                                                Álom vagy valóság?

"Talán minden álmunkban levő kép,

csak fényfoszlány? Néma, villanó talány?

Kósza mámor ködös éjszakán?

Vagy ragyogó s életető napsugár? "

Atlantiszon egy új reggel virradt. Mindenki a munkáját végezte. Sheppard most ébredezett, miközben az ajtón valaki türelmetlenül kopogott.

- Sheppard fent vagy? - hangzott McKay hangja az ajtó másik feléről.

- Most már igen. - válaszolta morogva John, fejét visszaejtve a párnára.

- Bejöhetek? - toporgott Rodney.

- Be. - még mindig morcosan, nagyobb hangerővel válaszolva, hogy a tudós biztos meghallja.

McKay belépett. Az ágyban ébredező Johnra szegezte tekintetét. Az első pillanatban még a türelmetlenség okozta düh látszódott a tudós arcán, majd egy kicsit enyhébb arckifejezések íródtak rá. Ebben volt némi átsurrant aggódás is.

- Tegnap úgy volt, hogy ma reggel a laborban leszel. - vonta először kérdőre. Mégis megváltozott a magatartása a szituációhoz, és a még elég kába katonára fókuszálta pillantását - Jól vagy? - kérdezte az izmaiban még mindig izgatottan toporgó tudós.

Eközben John még az ágyból kászálódott ki, láthatóan elég fáradtan festett.

- Jól, csak kicsit fáradt voltam. - tudatta az ezredes a későn kelés miértjét.

- Jól van, kicsit megijesztettél. - vallotta be Rodney - Hiába próbáltam kristállyal jelezni, hogy itt vagyok, nem sikerült. Muszáj volt dörömbölnöm. - elhallgatott - De most indulnunk kell! Szükségem van rád, talán Te be tudnál indítani valami ősi berendezést. - siettette Rodney John-t, aki még félálomban mászkált a szobában.

- Jó, gyerünk. - mondta egyhangúan a férfi, s közben még mindig morcosan nézett McKay-re.

Látszólag a tegnapi munka közben nyomta el az álom, mert a laptopja még mindig be volt kapcsolva. Mielőtt kiment volna, egy kicsit dühösebb mozdulattal csapta le a fedelét. Már kezdte dühíteni, hogy ha találtak valami új berendezést, akkor általában mindig őt hívták, ha nem nem mentek vele addig semmire. Persze, mert ő rendelkezik a legerősebb génállománnyal. Akkor is már évek óta itt voltak és mindig ugyanez a szöveg. Unta. Ott van még Carson is, de ő meg olyan nyuszi: "A félek, hogy bajt csinálok szindrómával". Már rég óta voltak itt, de a berendezések egy részével néha ezek a túl okos tudósok se tudtak boldogulni.

Kiléptek a szobából. A folyosón menve John még mindig kábultan andalgott McKay után. A tudós, mint aki jól végezte dolgát rohant előtte. Az orvosi részleg melletti egyik folyosón Beckett-tel futottak össze.

- Hello, doki. - köszöntötte John. A nagy sietségtől - mibe már megint McKay rángatta -, csak most jutott ideje, hogy a csuklópántját a kezére húzza, s megigazítsa.