A hitevesztettek

Ahogy visszanézünk...

„Nemsokára semmi sem marad majd belőle."

Ahogy ott ültek a ház tetején, hátuk mögött a várossal és minden apró problémájukkal, a gondolat lassan, kígyóként csúszva lopta be magát az elméjébe.

A hegy feléjük magasodott, a hosszú törzsű fák és a bokrok zöldjében ott lapult minden, amit régen ismert. Talán másnak fel se tűnt volna az a pár háztető és kémény, ami kikandikált az erdő sötétjéből. Ava nem tudta már, melyik lehetett az övék.

Angie kivette a kezéből az üveget, és a szájához emelte. A hajfonata kibomlott, az ingjéről leszakadt a felső gomb, fehér melltartóját alig takarta a virágokkal tarkított szövet.

Ava nem tudta eldönteni, tetszik-e neki, vagy sem, amit lát. Hite nem volt, de mégis ott bujkált benne a bűntudat, hogy megrontja ezt az ártatlan, szentként élő teremtést, aki életében nem ivott még alkoholt, és nem gyújtott cigarettára. Arra gondolt, hogy helyes-e átrángatni őt a saját világába, és amíg hosszasan elidőzött társa kipirult arcán, felmerengett benne a kérdés, miért ülnek most együtt Robin Redhead régi szállásának tetején.

Miért hozta ide?

*

Aznap minden pontosan ugyanúgy történt, mint a többi unalmas iskolai délutánon. Illetve mégsem, mert Kennedy még a szokásosnál is mozgékonyabb és beszédesebb volt, és Ava tudta, hogy borotvaélen táncolnak, mert az osztályfőnök kezdte megsejteni, hogy egyáltalán nem arról társalognak, ki mit tanult mára.

Kennedy szép fiú volt. A maga módján persze, azaz ki mit hív szépnek. Kennedy úgy nézett ki, mint egy mostanság menő fiúbanda tagja, és ez minden korban megfelel a szépfiú definíciójának. Kennedyt valójában nem így hívták, a becsületes neve Ken Gleeson volt, és rendesen össze is zavarodott, amikor meghallotta. Állítása szerint az édesanyja a Barbie-baba párjáról nevezte el, ezért ki kellett találnia valamit.

Ava kezdetben nem kedvelte őt. Amikor bekerült a középiskolába, szeretett volna csendesen meghúzódni egy sarokban, egyáltalán nem értékelte a felé forduló vizslató tekinteteket. Soha nem volt még együtt ennyi gyerekkel, pontosabban ennyi emberi lénnyel egy teremben.

Ha négy éve nem történik meg az a szörnyű tragédia, Avát soha nem fogadják örökbe, soha nem költözik el az erdei házból, és nem lép be az emberek szövevényes, rejtelmes világába.

Eleinte sokat gondolkodott azon, hogy vajon hogyan alakult volna a sorsa, ha a szülei nem halnak meg, és ott folytatják tovább, ahol abbahagyták. De ő akart eljönni, és az idő múlásával ráébredt, hogy nem volt más választása. El kellett hagynia a régi világot, mert abban nem sok esélye volt egy boldog életre.

Így hát meg kellett küzdenie az akadályokkal, és Kennedyvel is.

Igazán nem zavart volna senkit, tényleg. Leült a hátsó padba, és figyelte a többieket, a tanárt, a berendezést. De a fiú elhatározta, hogy lehúzza Aváról a takarót, ami alatt olyan kényelmesen gubbasztott.

- Na, meg is van a csodabogár! – kiáltotta Kennedy, amikor odalépett a padjához, és mindkét tenyerét lecsapta az asztallapra. Ava felnézett, és azt kívánta, bárcsak nála lenne még az a pisztoly, amit Robin Redhead adott neki.

Az önelégült mosoly csak nem akart lekonyulni a bájgúnár arcáról. Avának eszébe jutott a „hogyan érezzük jól magunkat a középsuliban" tréning, amit Rika Fritzgeral tartott neki pár hónapja.

Ava semmit nem tudott az emberekről. Rika jó pár évvel idősebb volt nála, mégis népszerű volt a suliban annak idején, és ő volt azon kevés ismerőseinek egyike, aki sokat tartózkodott emberek között, ráadásul még be is fogadták. Tőle kérdezte meg, hogyan viselkedjen normálisan.