A hitevesztettek

Evangeline

Azon a csütörtökön a nap nem sütött be az emeleti szobája ajtaján, a telefonja pedig legalább háromszor ismételte meg az ébresztőt. A szürke sötétítő elzárta a külvilágtól, homályba vonta a szobát, és egy fájdalmas morgás tört elő a torkából, amikor végül sikerült magához térnie.

Megszokta a korán kelést, de voltak napok, amikor egyszerűen lehetetlennek tűnt az, hogy fél óra alatt összeszedje magát, és elinduljon az iskolába. Vagy indokolatlanul sokáig maradt fent előző este, vagy semmiféle motivációt nem érzett magában ahhoz, hogy elkezdje a napot.

Ava már akkor tudta, miért ilyen morcos, mielőtt kikászálódott volna az ágyból.

Aznap volt a bizonyos „táncbüntetés", amibe Kennedy olyan ügyesen belerángatta.

A lány csendben káromkodott egyet, amikor másodszorra sem sikerült belebújni a papucsába, és őszintén remélte, hogy Kennedy házi dolgozatát megeszi a kutya, és megkapja méltó büntetését, amiért nem képes befogni a száját.

Lebattyogott a nyikorgó lépcsőfokokon. A ház, amiben Larával éltek, nem ma készült, a lépcsők öreg deszkái fáradtan nyögtek fel, miközben a nappali felé trappolt rajtuk. A rántotta illata már lefelé menet megcsapta az orrát, és ez adta meg a löketet ahhoz, hogy kissé feljebb görbüljön a szája széle.

Lara a kezdetektől fogva ügyelt arra, hogy Ava ne éhezzen. Ez leginkább azért volt furcsa, mert Lara számára nem volt létszükséglet az étel. Mégis minden reggel készített valamit, mire Ava felébredt.

- Jó reggelt. – A lány bedugta a fejét a konyhaajtón. Lara a tűzhely előtt állt, hosszú köntöse a földet verte, a haja kócos volt. Hátranézett, elmosolyodott.

- Ülj le. Mindjárt kész.

Ava bólintott, engedelmeskedett, és az asztalra könyökölve megtámasztotta a fejét. Az ablakra tapadó esőcseppek nem villanyozták fel, a biológiai órája szerint még bőven éjszaka volt.

- Mikor jössz ma? – kérdezte Lara csilingelő hangon. Ava eltűnődött, de nem a válaszon. Arra gondolt, amit tegnap csináltak. A pecsétre a hátán, a mágiára, az életének arra a sötét kis részére, ami már oly rég nem jelentkezett a hétköznapokban. De új nap virradt, az élet ment tovább, Lara sütötte a rántottát, mintha mi sem történt volna. Avának szembe kellett néznie az iskola förtelmeivel, a lába pedig kezdett kényelmetlenül felmelegedni a szőrös papucsban.

- Ja, azt el is felejtettem mondani... - Sóhajtott egyet, és megdörzsölte a szemét. A szervezete kávéért kiáltott, de lusta volt felkelni az asztaltól. – Kennedyvel táncolni megyünk, úgyhogy későn.

- Kennedy nem meleg? – kérdezte Lara felvont szemöldökkel, és letette elé a tányért rajta a finom, gőzölgő tojással.

- Jesszusom, hagyjál már ezzel a teóriával – forgatta a szemét Ava, de be kellett vallania, hogy jelen körülmények között elégedettséggel töltötte el a vád, miszerint Férfias Kennedy nem látszik túl férfiasnak. – Büntetésből megyünk.

- Ja, ez ilyen tanári izé? – kérdezte Lara. Tisztítóhoz méltóan ő sem járt iskolába, az érettségit pedig esti tagozaton végezte. Nem tudott sokat a középiskolákról és a gonosz tanárokról.

- Igen, ez ilyen tanári izé – motyogta Ava a bajsza alatt, és nekilátott a reggelijének. Lara egy pillanatig még egy helyben maradt, ujjaival az asztalon dobolt, majd elsuhant mellette.

Mire visszatért, Ava befejezte az evést, és kávét töltött a bögréjébe.

- Mi az? – kérdezte, amikor Lara egy kis üveget tett le elé.