A hitevesztettek

Elveszve a tetőn

Délelőtt volt, késő ősz, de a hideg napot csak néhány felhő takarta. Az ismeretlen, maszkos férfi a teraszra vezette őt a könyökénél fogva. A szülei előrébb meneteltek a kecskeszakállas férfi mellett, és egyáltalán nem figyeltek rá. Nem fordultak hátra, pedig az idegen szorítása kellemetlen volt a karján, és Ava fel is szisszent. De nem néztek rá. Többé nem.

Nem értette, hová mennek, nem tudta, mi készülődik. A bokrok között sétáltak, és a távolban megpillantotta a Nefile család kúriáját. A ház ura és a feleség merev léptekkel feléjük tartottak. Kicsiny gyereküket egy másik maszkos rángatta a kiszáradt, kopár füvön. A kislány – talán Melinda? – alig lehetett több ötévesnél, keservesen sírt, segítségért kiabált, az anyja nevét kiáltozta kövér könnyek között. De ők sem figyeltek rá. Senki sem figyelt. Egy lélek sem volt a környéken, aki válaszolhatott volna a segélykiáltásokra. Ava visszanézett a házukra, de megbotlott. Goromba kísérője eltaszította. Mennie kellett.

Az erdőben bandukolt, teljesen egyedül. Eljött a tél, a hajszálai megfagytak a lélegzetétől. Az öltözéke ugyanaz volt, mint amiben elhagyta az otthonát. Fázott, de egyben sietett is. Nem akarta, hogy megtalálják. Akkor már tudta, ki volt a kecskeszakállas férfi.

Egy kunyhót keresett az erdő mélyén, de a fejében lüktetést érzett – Lara vezette a lépéseit. Nem hitt abban, hogy Lara terve sikerülhet, valójában soha nem hitte el igazán. De akkor legalább abban biztos volt, hogy ő megmenekült Ramos karjai közül.

Később Robin Redhead autójában ült. Rika és a vörös hajú férfi elvitték Avát a kunyhótól, hogy szállást adjanak neki és ételt. Akkor látta először Rikát, és gyengének tűnt, mint a harmat. Sírt, és Ava a visszapillantó tükörben látta, hogy Robin is könnyezik.

- Lara vár titeket ott. Minden este elmeséli nekünk, hogy milyen jó lesz, ha legyőzitek a gonoszt, és végre visszakapjuk a szüleinket meg az otthonunkat. Én voltam az egyetlen, aki nem hitt neki – mondta Ava, mert akkor még volt mersze beszélni. Akkor még úgy érezte, tehet valamit azért, hogy a dolgok jóra forduljanak.

Karácsony napja volt. Amy közeledett feléjük a hóban, mezítláb. A hálóingje és a haja véres volt, piszkos. Rika hátrataszította Avát, és fegyvert fogott a barátnőjére.

- Ő az – sziszegte a fogai között, Robinra sandítva. – Az Eredet. Aki Connorben volt.

Még olyan új volt, olyan ismeretlen. Rika sem tudta elmagyarázni, miféle lény az Eredet. Isteni hatalommal bírt. Ava látta, amikor belenézett Amy szemeibe. Szürkén kavarogtak, mintha bármelyik pillanatban képesek lennének elpusztítani valakit. De úgy gondolta, a jó oldalon állnak. Segítettek.

- Ramos meghalt. Odabent már folyik a harc. A barátaitok jól vannak – közölte az Eredet. A másodpercek peregtek.

- És a szüleim? – kérdezte Ava.

- Ava Monostre, a szüleid halottak.

Megszorította Robin kezét. Mint száz kis tűszúrás, úgy hasított belé a fájdalom, a sokk, a megmagyarázhatatlan félelem, a hitetlenkedés. A szavak visszhangoztak, és nem tudta elfordítani a fejét attól az érzéketlen tekintettől, ami egyenesen rámeredt.

Csonkig égett a cigarettája. Hosszú hamukígyó ült a végén, majd leesett, és szertefoszlott, amíg földet ért.