A hitevesztettek

Titkok

* Sziasztok! Ez most  egy rövidebb fejezet lett, mint a múltkoriak, részben  az időhiány miatt, részben pedig, mert itt kellett lezárnom a végét. Várhatóan június 13-a után jövök az új fejezettel. Véleményeket szívesen fogadok. *

A tornaterem borzasztó akusztikája, a recsegő felvétel, a szitkozódások és a körülöttük egyre erősebben kavargó, fullasztó izzadságszag töltötte meg Ava fejét, és közben igyekezett előre nézni, Angie kicsi, finom kezére, mely a markában pihent. Az ő lapáttenyerében elvesztek partnere nőies, vékony, elegáns ujjai.

Evangeline nem volt ügyetlen. Egyszer sem lépett a lábára, a lépéseket ruganyos, kecses mozdulatokkal követte. Ava örült ennek, és némi nyugalommal figyelte, ahogy Dawn többször is letapossa Kennedy márkás cipőjének az orrát.

Azon tűnődött, hogy kell-e még mondania valamit. A jelenet újra és újra ismétlődött a szemei előtt, és igazán nem szerette volna megbántani Angie-t a kirohanásával. Főleg azok után, hogy Kennedy olyan csúnya megjegyzést tett rá, elég hangosan ahhoz, hogy hallja. A lányon nem látszott semmi, pedig Ava élénken kereste az arcán a nyomokat. A tanárnő hangjára koncentrált, barna hajfonatai játékosan vetődtek jobbra-balra, az arca kipirult az igyekezettől.

Ava feltette magában a kérdést: vajon miért nevezte Kennedy dilis csajnak?

Voltak mások is, akiket „idióta", „normálatlan" vagy „elvont" jelzőkkel illetett. Néhány „emós", akik állandóan fekete göncökben jártak, és csoportokba verődve ültek a padokon, mély hallgatásba burkolózva. A „buta picsák", akik mind ugyanúgy néztek ki, és a harisnyájuk felé nem vettek szoknyát, a nevetésük pedig a lónyerítést idézte. Kennedy nem szívesen közeledett ezekhez az emberekhez.

Evangeline azonban kivételnek tűnt.

A táncpróba meglepően gyorsan elszaladt, Ava lábai pedig sajogtak a kényelmetlen cipőben. Angie nem nézett rá, amikor elengedte a kezét, fáradtan ült le a földre, amíg Mrs. Carrie a következő próba unalmas előzetesét prezentálta. Ava Kennedyre sandított, aki láthatóan teljesen lelombozódott, és alig várta, hogy a falakon kívül lehessen. Mire a lány átvedlett az utcai ruhájába, és fájó lábakkal kisántikált az épületből, a fiú már sehol nem volt.

- Remek – mormolta magában, és a sötétedő égboltra nézett. Nem volt kedve hazamenni, a feje zsongott a zenétől, bár a gyomra hangot adott magáról, jelezve, hogy vacsoraidő van.

Vállára vette a táskáját, és már épp elindult volna, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja.

Hátranézve Angie-t pillantotta meg, aki kipirult arccal és kissé csapzott hajjal rohant le a lépcsőn, hogy beérje.

- Bocsi – fujtatott mosolyogva, amikor megállt mellette, és megpróbálta odébb seperni izzadt homlokára tapadó hajszálait. – Csak meg akartam köszönni.

Ava bámulta. Maga sem tudta, miért. Talán a haja tette, azok a kislányos fonatok, vagy a szemei, vagy a virágmintás szoknyája. Volt a lányban valami. Valami furcsa.

Átfutott az arcán, hogy Kennedynek talán igaza volt.

- Köszönöm – lihegte Angie, és zavartan babrálni kezdte a szoknyája szegélyét. – Hogy vállaltad a táncot velem.

Ava azon kapta magát, hogy még mindig csak mered rá. Először fel sem fogta, amit a lány mondott, aztán az agya egyik rejtett szegletében azon kezdett gondolkodni, mi a fenét jelenthet ez a köszönetnyilvánítás. Miért?

- Ömm – nyögte ki, és tudta, hogy nem uralkodik az arcizmai felett. Azok a ráncok a homlokán talán örökre ott maradnak. Tudta, hogy ha tegnap Lara nem javítja meg a pecsétet, most bele tudna látni a lány lelkébe, és ez rendkívül irritálta. Soha nem érezte még a képességei hiányát, mióta úgy döntött, emberré válik.