A hitevesztettek

Amikor még fájt

Ava tudta, hogy a szülei nem mondtak el mindent róluk, a tisztítókról. Nem is adatott rá elég idő, hiszen csak tizenhárom éves volt, amikor a többi gyerekkel együtt elrabolták, és elszakították a családjától.

Tisztában volt vele, hogy ők a kiválasztottak, ők a teremtés csúcsa, és a vérük nem olyan, mint az embereké. A világ képe a szemein át éles volt és tiszta, hallott minden rezdülést, minden ág reccsenését, a deszkák apró nyikorgásait. Látta a leveleket a távoli fákon, meg is tudta volna számolni őket.

Amikor a tragédia után eltűnődött a szülei halálán, megfordult a fejében: hogy veszhettek el ők, az erősebbek, és hogy élhették túl a katonák, akik csak halvány másolatai voltak a tisztítóknak. A tisztítók az ereikben csörgedező erőt adták át egyszerű embereknek, akik mégis helytálltak ott, ahol ők nem bírták tovább. Bár gyerekként nem látta át a rendszert, azt mégis tudta, hogy a katonák alsóbb rendűek voltak, a közelharcra kellettek, miközben a tisztítók elbújtak az erdőben, és királyként éltek.

Akárhányszor szűrte le ezt a következtetést, törni és zúzni akart.

Ha tisztító voltál, és kint harcoltál, mint Wells, megvetettek és kiközösítettek. Ha visszatekintett a hitre, a fajuk eredeti céljára, a démonok elpusztítását találta, és nem azt, hogy szuperkatonák dolgozzanak helyettük. De így ment ez már ki tudja, mióta, és amikor a rendszer összedőlt, a tisztítók pedig harcra kényszerültek, elestek, ahogy a szülei is. Soha életükben nem küzdöttek, nem használták az energiájukat, és ez lett a vesztük.

Nem sokkal a haláluk után Ava harcolni akart. A bosszú mozgatta, és a gyilkos vágynak az lett a vége, hogy a felnőttek bezárták őt egy szobába, hogy lehiggadjon.

Érezte a lüktető energiát a testében. Az ujjbegyeivel égetni tudott volna, a szíve gyors ütemben vert, a homloka tűzforró volt, és az erő úgy keringett körülötte, mint egy tekergőző mérges kígyó. Ava körbe-körbe futkosott a vaksötét szobában, de nem a kijáratot kereste, a lábai magától vitték, és isten tudja, milyen hangok törtek elő belőle.

Csak az járt a fejében, vajon mit tehetne. Egy lökettel megrengette a földet, de a falak szilárdak voltak. Nem tudta elképzelni, mi lesz a következő másodpercben, vagy azután. De mégis, az életét megírt könyvként kezelte, csak egy lehetőséget tartott számon: kiszabadul, és harcolni fog. Démonokat hajkurász, és elpusztítja őket. És képtelen volt megérteni, hogy a többiek miért nem képesek ezt elfogadni.

Annyit forgolódott, hogy már azt sem tudta, merre van az ajtó. Csak a hangból következtetett, ahogy a kulcs megfordul a zárban, és valaki lenyomja a kilincset.

Ahogy az ajtó kinyílt, Ava megtorpant, és a fénysugár irányába nézett. Nem várta, hogy kiszabadítják, arra volt kíváncsi, ki próbálja lebeszélni a tervéről.

- A bosszú nem megoldás, Ava.

Robin volt az. A kinti fény megvilágította vörös haját, a bakancsa mentén felporzott a föld, és a kis porszemek kavarogni kezdtek a levegőben. Ava ösztönösen az ajtó fejé rohant, de a férfi elkapta, és gyorsan el is zárta a kijáratot.

Robin vigyázott rá, amikor megmenekült a kastélyból. Robin jó ember volt, illetve jó katona. Tőle kapta Ava a pisztolyt, vele volt, amikor először látott démonokat. És akkor is mellette volt, amikor a szülei...

- Tudom, mire gondolsz. – Még mindig maga mellett tartotta, keményen szorítva a felkarját. – Tudom, hogy ölni akarsz, hogy meg akarod bosszulni. Mind meg akarjuk bosszulni, de nem lehet.