Depresszió

13. Magány képezte gondolatok

Ennyi. Ennyi kellett, hogy mindenki elfelejtse a múltat. Ennyi ahhoz, hogy mindeki túllépjen azon, hogy nem rég még az életemért imádkoztak. Két hét. Két hét alatt mindenki újra visszatért a saját, elszigetelt világába, engem kizárva, teljesen magamra hagyva.
Hihetetlen, hogy senki nem veszi észre azt, hogy kezdek visszaesni a depresszió könyörtelen, sötét világába. A sok érdektelen ember miatt megint azt érzem, hogy nem kellek senkinek, hogy felesleg vagyok mindenki számára. Azt érzem, hogy mégis jobb lett volna a halált választani. Még magamnak sem felelek meg, nemhogy az engem körülvevő embereknek...- gondoltam az ágyamon fekve.
Elővettem a régi, már félig rozsdás pengét, az egyedüli barátomat, ami segítségével újra mély vágásokat ejtettem bal csuklómra. Meg mernék esküdni, hogy annyira felszabadultnak a két hét tisztaságom alatt nem éreztem magam. Lenyugtatott az, ahogyan láttam a véremet, amint kiszivárog a friss vágásokból. Csak úgy patakzott végig az alkaromon, majd a könyökemig elérve lecseppent egy fehér kendőre.
Végre levezethettem a hetek alatt felgyülemlett feszültséget.
Valami nagyon nem volt velem rendben...megint. Két hét leforgása alatt alig ettem egy pár falatot, ennek köszönhetőem leadtam 7 kilót; és már ott tartottam, hogy ha valaki azt mondta rám, hogy sovány, büszkeséget éreztem. Büszkeséget amiatt, hogy képes voltam kontrollálni magamat, akkor is, amikor ájulás határán voltam az éhségtől.
És az egész dologban az volt a legnagyobb baj, hogy a körülöttem levő emberek észre sem vették mindezt...vagy észre sem akarták venni.
Borzasztóan szíven ütött, hogy még BROCK sem segített. Azt mondta, hogy:
"Dolgom van, és most egy ideig nem tudunk találkozni."- Én meg nem értettem, hogy ha nem akart látni, akkor miért nem azt mondta? Elvégre senkinek sem hiányzik egy megint-depressziós csaj a nyakára. Én megértettem volna.
Ami azt illeti... Az utóbbi időben igen hozzászoktam a magányhoz. Igazából az lett volna fura, ha lettek volna barátaim és a családom is picit jobban figyelt volna rám.
És ott voltam. Feküdtem az ágyamon egymagamban. Én, a régi, depressziós Bella, azon gondolkodva, hogy az élet nem mindenkinek kedvez. Én sem voltam kivétel.

Lassan betelt a hely a bal alkaromon, de ennyi vágással nem voltam elégedett, ezért a hasam és combom környékét is vagdosni kezdtem. Hihetetlen, hogy milyen jó érzéssel töltött el.
Egy röpke pillanatig belegondoltam, mi lenne, ha most tényleg...tényleg megölném magam. Csak egy mélyebb vágás... Esetleg egy kés kellene, amivel óvatosan átvágnám az ütőeremet, és a fájdalom örökre megszűnne. Nem csak az élelemnek vetnék véget, hanem a vele járó fájdalomnak is. A családom hamar túllépne rajta, ahogyan az előző kísérlésen is. Csak annyi lenne a különbség, hogy én már nem lennék.
A vér lassan kiszivárogna testemből, hatalmas tócsát képezve szobám padlóján, és attól a pillanattól kezdve lennék csak igazán szabad.