Depresszió

1.Bevezető

Leültem. Mindenki kérdezősködni kezdett, hogy: "mi a baj?" , "jól vagy?". Én meg csak ültem.. és ültem. Egy idő után meguntam a sok kérdést, amivel a többiek elhalmoztak, ezért csak ennyit mondtam:

-Jól vagyok.- és olyan hamis mosolyt gördítettem az arcomra, hogy kívülállóként még én magam is elhittem volna, hogy tényleg semmi bajom. Azt hitték, boldog vagyok, de senki sem tudta, eközben mi volt a fejemben.

De.. gondoltatok már bele, mi lenne, ha belátnánk mások fejébe? Ha éreznénk, amit mások is éreznek? Én igen..tök jó lenne, ha belátnék mondjuk a húgom fejébe, akár csak egy pillanatra is. Tizenhét éves. Épp most talált rá 'élete szerelmére', Martinra. Olyan boldog, hogy az már szinte ragályos. Sokszor, mintha szándékosan a képembe nyomná, hogy ő boldog, én meg nem. Hogy neki van párja, aki őt szereti, nekem meg nincs. Nem is csodálkozom, hiszen a fiúk azóta nem próbálkoznak nálam, mióta mindenkit elnyomtam magamtól a suliban.

Amikor édesanyám meghalt, a húgommal nagyon elhanyagoltuk egymást. És, bár csak egy pár hétig nem beszéltünk, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Viszont van egy újabb ok, amiért ki nem állhatom. Az pedig az, hogy anya csak hat hónapja ment el közülünk, de ő már túltette magát ezen.. Mosolyog, nevet, mintha semmi nem történt volna. Sokszor oda tudnék menni hozzá, és jól felpofozni. Megparancsolni neki, hogy hagyja abba azt az idétlen röhögést, és gondoljon már bele a dolgokba. Ordítani tudnék neki, hogy ne legyen már olyan kib@szott-boldog; és legalább, most az egyszer ne csak saját magával foglalkozzon. Tudom, hogy ő Aria, nem érdekli őt senki, de azért mégiscsak az anyánkról van szó.

Én Bella vagyok, egy átlagos lány. Személyleírásban nem vagyok jó, főleg a saját magaméban, de próbáljuk meg.. Közepes magasságú, 18 éves lány vagyok. A hajam barna, szemem szintén. Kreol bőröm van, és élek-halok a Rockért. Mondtam..átlagos lány.

Egy kis városban nőttem fel, ahol mindenki ismer mindenkit.

Amikor édesanyám meghalt, barátaim (Zoe, Brock és Lia) , mind mellettem álltak, segítettek átlépni a nehézségeken. Én pedig ahelyett, hogy megköszöntem volna, elnyomtam magamtól őket is, mint mindenki mást. Már nem lógtunk együtt annyit, kevesebbet beszéltünk, mint azelőtt. És tudtam, hogy kezdődik az életemnek az a szakasza, amikor kezdek elfutni minden elől.

Most gondolom azt hiszitek, hogy bolond vagyok. Elvesztem a barátaimat, majd ahelyett, hogy megpróbálnám visszaszerezni őket, elfutok minden elől. De... most az egyetlen személy, akivel lenni akarok, az édesapám. Elveszítette a feleségét. Élete értelme odalett. Nem tud vígasztalni. Pedig örülne, ha jobban lennék. De mindigis makacs személy voltam, a büszkeségem nem engedte, hogy elfogadjam más emberek segítségét. Megpróbáltam magam megoldani a problémáimat. És ha valmikor nem sikerült, egyből magam alá estem.

A következő éjszakán elhatároztam, hogy átmegyek Aria szobájába, és elmondom neki az összes öngyilkos gondolatomat, amik vadon cikáztak az agyamban. Azonban, amikor közeledni kezdtem szobája ajtaja fele, meghallottam a barátja hangját, szóval megfordultam, bementem a szobámba és álomba sírtam magam, mint általában mindig.