Depresszió

16. Szabaddá válás

Kimentem a garázsba: kötelet keresni.
Apunak mindenféle cucca ott volt, biztos voltam benne, hogy az is akad.
Hosszas keresés után végre megtaláltam, utána már csak azon gondolkodtam, hol tudnám véghezvinni tervemet. Rájöttem, hogy az udvarunkon levő fa megfelelő lesz, méghozzá az az ág, amelyen kiskoromban még a hinta lógott.
Most én fogok...- gondoltam, majd rögtön elnevettem magam.
Felmentem a szobámba, hogy kitanulmányozzam, hogyan kell megkötnöm a kötelet, hogy az elképzeléseim szerint működjön; szerencsére az internet roppant informált, ezért hamar rábukkantam a megoldásra, amitől rögtön jobb kedvem lett.
-Hmm... Nem is tűnik olyan nehéznek.- mondtam, majd ördögi mosoly ült ki az arcomra.
Megtettem a tőlem telhetőt, majd megint kimentem az udvarra és a kötél másik felét a faágra kötöttem.
Meglehetősen rövid volt, ezért megint be kellett mennem a házba, a konyhába egy székért. Kivittem, belenyomtam a földbe, hogy stabilan álljon, amíg én ott fent elvégzem a teendőimet.
Óvatosan beleakasztottam a kötelet a nyakamba, és azonnal kirázott a hideg. Jó érzés volt tudni, hogy azonos perceken belül SZABAD leszek.
Még egyszer, utoljára megnéztem a házunkat, beleszagoltam a friss levegőbe, hallottam a madarakat csicseregni a fejem fölött, közben a nap sütötte arcomat.
Karjaimat kitártam, hagytam, hogy fekete, bokáig érő ruhám lebegjen a lágy szélben. Már akkor szabadnak éreztem magam. Az égre néztem, és arra gondoltam, hogy anya már vár. Arra, hogy lenéz rám, és alig várja, hogy újra láthasson. Szélesen elmosolyodtam, továbbra is az eget nézve.
-Jövök, anya. Jövök.- suttogtam.
A földre néztem: a frissen nyírt fűre, amit a szél lágyan fújt.
Remegni kezdtem, és arra gondoltam, hogy ezek lesznek életem utolsó cselekedetei.
Hírtelen észrevettem a természetben rejlő szépséget, és lepergett eddigi életem a szemem előtt.
Mindig az emberektől vártam el a jóságot, a befogadást, közben meg a természet lett volna az, ami befogadott volna. Szürkén éltem mindennapjaimat, nem vettem észre az én életem értelmét.
Csend uralkodott el, én meg vettem egy utolsó mély lélegzetet, majd hihetetlenül nagy megkönnyebbüléssel és nagy lendülettel kirúgtam a széket magam alól.