Depresszió

2. Sírások sorozata

-Bella! - kiáltott utánam Zoe. Nem furdultam meg. Csak mentem előre a hosszú, diákokkal tele folyósón, minden erőmmel arra összpontosítva, hogy a lehető legtöbb személytől távol maradjak.

Közben a biológia órára gondoltam, ugyanis a tanár visszahozta a múltkor megírt felmérőket, amit hatos lett, annak ellenére, hogy nem tanultam rá. Örültem, hogy nem rosszabb.

-Bella, kérlek várj! - kiáltotta még erőteljesebben. Én most sem fordultam vissza, nem akartam őt látni, ezért gyorsabb léptekkel haladtam előre. Zoe egyre messzebb volt tőlem.

Lesütött fejjel mentem a következő órámra, ami spanyol volt. Édesanyám is Spanyolországban született, majd amikor 9 éves volt, elköltöztek Belgiumba, majd Angliába, ahol megismerte apát..

-Bella! - suttogta valaki a hátam mögül, a vállamra rakva hideg kezét. Tudtam, hogy Zoe az. Megálltam. - Bella, miért nem beszélsz velem? Mit csináltam rosszul? - kérdezte kétségbeesett hangon.

Megszólalt a csengő, jelezve, hogy vége a szünetnek. Mindenki rohant órára, minket kivéve; és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ketten voltunk a folyósón. 

-Bella, megölsz. Kérlek, mondj valamit! - egymás szemébe néztünk, de nem bírtam tovább. Kicsordult az első könnycsepp a szememből. Aztán a többi. A cipőm orrára néztem, és meg sem mozdultam.

-Sajnálom, bármit is csináltam. - suttogta szomorúan.

Felnéztem rá. Mielőtt bármit is szólhattam volna, megölelt. És egy percig azt éreztem, hogy szeret. Éreztem, hogy boldog vagyok.

-Hiányzol, Bella. - mondta lágy hangon.

-Te is hiányzol. - mondtam, majd letöröltem arcomról a könnyeimet.

-Miért sírsz? - gyengéden elnyomott magától, hogy a szemembe nézhessen.

-Én..ezt nem tudom tovább csinálni. - mondtam, és megint sírva fakadtam.

-Dehát mit..?

-A kettőnk barátságát.

-Mit akar ez jelenteni? - kérdezte, és olyan meglepettnek láttam, mint még soha.

-Pontosan tudod, hogy mit jelent. Jobb, ha többet nem beszélgetünk, és nem találkozunk. - ahogy ezt kimondtam, azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám. De már késő volt.

-Nekünk jó, vagy csak neked? - kérdezte, miközben a hajába túrt.

-Mit számít? 

-Figyelj. Ha mindkettőnknek jó, akkor beleegyezünk mindketten. Viszont, ha csak neked jó, én nem kell beleegyezzek ebbe. Én továbbra is kereshetlek. - mondta meggyőzően.

-Azt hiszem, hogy ez csak... csak nekem jó. -suttogtam.

Zoe a földre nézett, és bólintott. Bevallom, azt vártam, hogy küzdjön értem. Hogy megvígasztaljon, és azt mondja, hogy tévedek és együtt megoldjuk majd. De ehelyett... ehelyett csak megfordult, és szó nélkül otthagyott. 

Spanyol óra nagy részéről hiányoztam, szóval inkább bementem a lány mosdóba, hogy rendbehozzam a könnyekkel eláztatott arcomat. Csak álltam a tükör előtt. Rendbehoztam az elmosódott sminkemet, de a vörös szemek ellen nem volt, amit csináljak.

Aztán... a legváratlanabb pillanatban besétált Emma és Emily, két idegesítő dög, a mosdóba.

-Lám-lám..- mondta Emily, gonosz mosollyal az arcán.

-Hogy van édesanyád??- kérdezte Emma, miközben elsétált a hátam mögött. Kis idő múlva, mindketten hangosan nevettek. 

-Ssssh, Em. Hát nem tudtad, hogy már halott? - kérdezte Emily, és még hangosabban nevettek.

-Ó, tényleg? Milyen szomorú.- szónokolt Emma, és már annyira nevettek, hogy levegőt sem kaptak. A szemeim megteltek könnyel. De nem hagytam őket kijönni. 

-Hé, Bell! - szólított meg újra Emily. - emlékszel a fiúra, akibe annyira bele vagy zúgva, Brockra? Nos.. rossz híreim vannak.. Tudod... Múlthéten elfogyott a lányoknál a meleg víz, ezért kénytelen voltam a fiúknál zuhanyozni. És... Tudod, Brock is akkor zuhanyozott. Ketten voltunk bent. Aztán elkezdtünk beszélgetni, a beszélgetésből meg csók lett... és így tovább, remélem érted. - mondta, ördögi mosollyal az arcán.

Nem. Ez nem lehet. Brock az egyetlen fiú, aki valaha tetszett nekem, most meg őt is lenyúlja egy idegesítő patkány? Azt hittem, én is fefsze neki. Biztosan ezt csak azért mondják, hogy rosszul legyek miatta.- gondoltam. De bármennyire is próbáltam elhitetni magammal ezeket a dolgokat, nem ment. És megint sírva fakadtam.

-Jaj ne, Emi! Megsírattad szegénykémet.- mondta Emma, hamis szomorúsággal, majd hangosan felnevetett.

-Igen, megsírattam. És tudod mit?! Brock azt mondta, hogy én voltam eddig a legjobb, akivel valaha volt.- mondta Emily hihetetlenül komolyan, majd kivágta magát az ajtón.

-Ne sírj, inkább menj, és keresd meg az anyukádat! - és amint ezt kimondta, szaladt is Emily után.