Depresszió

17. Lány a fán

Bella apjának szemszöge:

-Borzalmasan hosszú napom volt a munkahelyen. Annyit kellett bentmaradnom, mint még soha, de a nap végére jóra fordultak a dolgok. Előreléptettek. Alig várom, hogy elmondhassam Bellának, hogy ezentúl több időt lehetünk együtt. - gondoltam, miközben beültem az autómba. Hazáig vezettem, megállás nélkül, majd leraktam az autót a garázsba. Már rohantam volna a házba, hogy közöljem Bellával a történteket, amikor megláttam...
Összerezzentem. Csak álltam, és néztem a fáról lógó személyt.
-Hihetetlen, hogy valaki a kertünkben akasztotta fel magát. Vajon Bella látta már? Remélem nem.
Közelebb mentem, és észrevettem, hogy az illetőnek pont olyan ruhája van, mint Bellának, amit még az édesanyjától kapott. Lassú léptekkel közeledtem tovább, amikor a szél hírtelen erősen fújni kezdett, és az akasztott lányt felém fordította. A lányom  elferéredett arcát láttam. Szemei csukva voltak, haja félig az arcába lógott. Arcán a megkönnyebültség vonalai látszottak.
Térdre omlottam, a földbe markoltam és az égre néztem:
-Miért? Istenem, miért vetted el tőlem?- üvöltöttem.
Felálltam, és csak néztem. Néztem őt, és azt éreztem, hogy mellette kéne legyek. Elkezdtem körbe-körbe menni, a hajamat tépkedve, és nem tudtam felfogni, miért tette. Miért hagyott itt minket? Miért érezte azt, hogy mégis a halál a legjobb megoldás a világ elől való menekülésében?
-Nem vagyok jó apa. Nem, nem, nem!!!
A szívem a torkomban dobogott, nem tudtam, mit tegyek. Nem voltam képes levenni őt onnan. Nem voltam képes ránézni, a közelében lenni. Éreztem, hogy bele fogok bolondulni.
A fa lábához léptem, leborultam és zokogni kezdtem, közben a hátralevő életemre gondoltam. Arra, hogy hogy fogom ezen túl tenni magam, és arra, hogy mihez kezdünk ezután...