ELBASZVA

Tizedik Fejezet.

Reggel kómásan nyitottam ki a szemem. Először nem tudtam hol vagyok, majd mikor jobban körül néztem, és megpillantottam a mellettem szunnyadó Liamet, akkor esett le. Tudod, amikor gondolkodsz, hogy mi változott, aztán mint hirtelen vihar csap le rád a felismerés. Nicole... elment. Már kezdtem érezni ott belül azt a szorongató érzést, amit szomorúságnak hívnak, de átálltam a pozitív oldalra. Nicolenak sokkal, de sokkal jobb ott. Ez csak is az ő érdekét szolgálja.

- Min agyalsz ennyire? -hallottam meg Liam rekedtes hangját, majd megéreztem a kezét, ami a karomat simogatja.

- Csak Nicolon...-sóhajtottam, és úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Elmondom! - Tudod...-nyeltem egy nagyot. - Én nagyon, de nagyon rossz lány voltam. Tizenöt éves koromban kezdtem fejlődni, amihez társult a lázadókorszakom is. -sóhajtottam, miközben a kezemet birizgáltam. - Lógtam a suliból, szartam a szüleimre, a tesómra, a családra... Csak az érdekelt, hogy bulizzak, népszerű legyek, igyak, drogozzak, és szexeljek. Már tizenöt éves koromban elveszettem egy huszonhárom éves férfival, akinek már a nevére sem emlékszem. Bandáztunk a többiekkel, és ő is ott volt. Beszélgettünk, flörtöltünk, és egyből elcsavarta a fejemet. Egy hobbiban csináltuk...-nevettem el magam hitetlenül, hogy ez mennyire szánalmas. - Sok fiúval voltam, és az volt a legjobb az egészben, hogy ezzel idegelni tudtam a szüleimet. Ehhez ugye társult még az, hogy drogoztam, ittam, cigiztem, buliztam... A szüleim házassága nem volt valami felhőtlen. Minden kis hülyeségen összetudtak veszni, és én csak tettem rá egy lapáttal, de gondolom nem lep meg, ha azt mondom nem érdekelt. Egy szombat este viszont minden megváltozott. Szokás szerint buliba készülődtem, de ott túllőttem a célon. Fogalmam sincs mennyit ihattam, és hogy miket vehettem be. Mindenki, akivel táncoltam, adott valami bogyót, amit én örömmel fogadtam el, plusz a srácokkal is szívtunk egynéhány csíkot... -szégyelltem el magma. - Másnap kora reggel a club melletti kis sikátorban ébredtem...meztelenül....koszosan, sebesen... fájdalmaim voltak, és csak zokogni tudtam. - meséltem, és még ennyi év után is könny szökik a szemembe. - Nem tudom, hogy ki tette. -szipogtam. - Egy dolgot tudtam. Hogy anyát akarom! Bocsánatot akartam tőle kérni, és csak sírni a vállán, miközben nyugtat, és magához ölel. De már késő volt. Anyu felakasztotta magát, és én találtam meg. Ez volt a büntetésem a sok rosszért, amit vele tettem. Tudom, hogy ezért én is felelős vagyok. De apám is. -sóhajtottam szaggatva. - Kiderült, hogy megcsalja a titkárnőjével anyánkat, aki így is tönkre volt menve. Elvesztette a munkáját is, és már nem bírta tovább. Néha haragudtam rá, amiért ezt tette, de már megértem. Én se akartam volna egy ilyen életet... -pillantottam rá röviden, most először a mondandómban. - És aznap este az étterembe...azért...azért voltam annyira feszült, mert az a nő... Amanda... Ő az, akivel apám megcsalta anyámat, és inkább őt választotta. Elvitte magával San Diégoba, ahol övé az egyik legnevesebb ügyvédi iroda. Így is intézte el azt, hogy Nicole velem maradhasson. -fejeztem be. Liam egy pár pillanatig csak hallgatott. Láttam az arcán a sokkot, de a sajnálatot is.

- Gyere ide! -búgta halkan  - Sajnálom. -szólalt meg kis idő után, miközben a hajamat simogatta.

- Ez van, nem lehet már változtatni. - ültem fel ismét. -És sajnálom, hogy annyi mindenről hazudtam.

- Már megértem. -simította meg az arcom, az övén pedig megjelent az az édes kis mosoly, ami mindig megmelengeti a szívem.

- Kicsit késve, de...

- Nem az számít. -vágott közbe. - Nem vagy éhes? -kérdezte, mire egyből felcsillantak a kék szemeim, és ez elég is volt válaszként. A konyhába mentünk, és készítettünk reggelit. Vagyis, Liam csak ügyetlenkedett, meg nem is élvezte -plusz engem is hátrált- így arra kértem főzzön le kávét, és vegyen elő két tányért, plusz, ami még kell.