ELBASZVA

Tizenegyedik fejezet.

Könnyeimet törölgetve hajtottam hazafelé az úton, és csak pörgött az agyam. Szerencsémre senki nem volt az utakon, mert most igen gyorsan hajtottam, és azt se figyeltem merre tartok. Már rutinszerűen kormányozok a hazafelé vezető út irányába.

Megtettem... Pénzért feküdtem le egy férfival... Méghozzá vele! Akitől a legjobban undorodom, akit gyűlölök, aki már meg akart erőszakolni, aki megütött többször is! És most megkapta, amit annyira akar. Az összes lányra, aki ott dolgozik rámutathat, hogy már megvolt neki. Hatalmas úr a pénz, de én nem a pénzért csináltam. A fiam miatt. Borzalmas anya vagyok. Igen, megmentettem a fiam, és magamat is, de milyen áron?

Mikor kinyitottam az ajtómat, arra gondoltam, hogy megtarthatom a házat, és az jó...ugye?

Becsuktam az ajtómat, majd kulcsra is zártam azt. Senkit nem akarok látni a fiamon kívül. Se Mistyt, se Miguelt, se Liamet, se... Úristen! Akkor én most megcsaltam Liamet? Ez is annak számít? Bassza meg, keféltem egy másik férfival, jó hogy annak számít! Hogy nézzek így a szemébe? Mégis hogyan? Még csak tegnap kaptam vissza, de már elbasztam. Mindent elbaszok. Ha meg is oldom, azt is elbaszva csinálom.

Miközben beléptem a szobámba, Scotti kinyitotta hatalmas, gyönyörű kék szemeit, amik sírásra is fakadtak. Pedig milyen szép lenne, ha csak rám mosolyogna, majd nyugodtan aludná tovább az igazak álmát! Nem... és nem tudom mi a baja. Enni nem akar. A cumi nem kell neki. A pelus tiszta. Nem forró, és semmilyen más kiütést, vagy sebet nem látok rajta. De semmi gond, röpke másfél óra alatt kifárasztotta magát, és kidőlt. Soha nem örültem még ennyire, hogy végre elaludt. Letettem óvatosan az ágyamra, majd a fürdőbe vettem az irányt. Levetettem magamról a ruháimat, amiket legszívesebben elégetnék. Bemásztam a kádba, behúztam a függönyt, és csak engedtem magamra a forró vizet, nem foglalkozva azzal mennyi lesz így a vízszámla. Mikor végeztem, bőröm kissé kipirult a forró víz, és a sok dörzsölés hatására, mintha azzal csak lemoshattam volna magamról a szégyent. Nem, nem így megy ez. Ha bár talán egy leheletnyit jobban is éreztem magam, a hangulatmércém nagyon mínuszban álldogált.

A szobámba visszabattyogva megtörölköztem, leengedtem a rollól, majd egy toppot, és egy francia bugyit felvéve bújtam be az ágyamba, a takaró alá Scott mellé, aki szaporákat szuszogva aludt. Annyira édes volt, hogy elmosolyodtam, és arra kis szekundum töredékére nem volt problémám.

Sóhajtva lehajtottam fejem a párnára, majd szememet lehunyva próbáltam minél hamarabb elaludni. Nos, sikerült elég rövid idő alatt, viszont Lewis, és ez a dolog még álmomban is kísért. Újra végig álmodtam ezt az egészet, de ezúttal külső szemlélő voltam. Végig néztem, ahogyan ennek a mocsoknak táncolok, majd többféle képen elégítem ki őt...Mikor felriadtam úgy döntöttem nem érdekel mennyi az idő, nem alszom vissza, mert félek újra ezt álmodnám.

Felkelve az ágyból a telefonom után nyúltam. Reggel nyolc óra volt. Vagyis kevesebb, mint öt órát aludtam. Emellett volt néhány értesítésem, egy sms-em Mistytől, és négy nem fogadott hívásom, pedig még csak alig múlt nyolc. Három Mistytől jött, és egy Willtől, amin kicsit meglepődtem, de ma senkit sem kívántam látni. Az smst el sem olvasva, és a hívásokra sem válaszolva kinyomtam a telefont, majd elhajítottam valamerre a kanapé irányába. A konyhába menve főztem magamnak egy erős feketekávét, pedig soha nem iszom feketén, most mégis ez esett jól. Ennek társaságában kimentem az udvarra, ahol összehúztam magamon a kabátomat, majd rágyújtottam. Három szál cigit szívtam el, mire éreztem, hogy most talán egy kicsit jobb. Kezeimet összedörzsölve léptem vissza a fűtött házba, és csak akkor éreztem, mennyire hideg is van most Denverben. Épp, hogy levettem a kabátomat, Scotti sírását hallottam meg a szobámba, tehát rohantam is. Igen, éhes volt, és a pelus is tele. Miután mindent elintéztem vele visszafektettem az ágyba, és én is visszabújtam, közben pedig a tévét bámultam, akár egy zombi, de meg nem tudom mondani, mi volt benne. Scotti pedig a hátán feküdve rúgkapált, és fejeket vágott, amiken néha jókat mosolyogtam. Mikor kezem a hasára tettem, akkor pillantott rám, abbahagyva a kapálózást, majd csak nézelődött, miközben a pociját simogattam, és csak kattogott, és kattogott az agyam. A csengő zökkentett ki gondolatmenetemből, Scotti pedig ismét rúgkapálni kezdett. Tudja, hogy a csengő azt jelzi, jött valaki, ő pedig nagyon barátságos kisbaba, de most mégis a szobámba hagytam. Csak meg akartam lesni ki az, de mikor Robertát láttam meg, nem volt szívem nem beengedni, ha bár tényleg senkit sem volt kedvem beengedni ma, de talán még holnap sem. Ajtót nyitva a mosolygós szomszédasszony állt a küszöb előtt. Világos, kissé régies fazon, hosszú farmert viselt, egy vastag bézs színű pulóverrel, és hozzá illő nagy kötött sállal. Sötét, rövid hajában meg-meg csillan néhány ősz hajszál, arcán egypár halvány ránc is húzódik, de mégis gyönyörű, és ennek állandó mosolya az oka. Ám mikor meglátott az is lehervadt.