ELBASZVA

Tizennyolcadik fejezet

Nem hittem a fülemnek. Ez biztos csak egy álom... Az nem lehet! Az nem lehet, hogy elveszítsem a fiamat! Az nem lehet, hogy Amanda elvigye magával! Az nem lehet, hogy mindennek vége!

  - Nicole...-kezdtem vékony, halk, remegő hangomon, de csak az elmosódott alakját láttam a könnyeimnek köszönhetően. - Kérlek mondd, hogy ez nem igaz! Kérlek! -könyörögtem neki.

  - Sajnálom!

  - Apu nem tud tenni semmit? Ő...ő biztos tudna csinálni valamit, hiszen ügyvéd, és...és...- fogtam egyik kezemmel  a fejem, miközben kapkodtam össze vissza, és mindenemmel azon voltam, hogy csak egy kicsit is felhasználható dolog pattanjon ki a fejemből.

  - Hé, hé! -csillapított Nicole, miközben megfogta a kezem, ami nem kicsit remegett most. - Intézkedik oké? Mindent megpróbál!

  - Neki ki kell hozni, neki...  -habogtam- csak ő rá számíthatok, nincs más esélyem!  -csuklott el ismét a hangom, mire Nicole ölelésbe húzott. - Amanda fogadta örökbe? - húzódtam el tőle lassan, miközben kisöpörtem haja az arcomból, ami a könnyeimnek köszönhetően odatapadt.

  - Nem tudjuk. -vont vállat.

  - Hogy hogy nem tudjátok? -ráncoltam össze a szemöldökömet.

  - Nem adhatnak ki az árvaházban ilyen információt. És csak úgy elvenni valakitől a már adoptált gyerekét. -nézett rám keserűen. - Nézd. -nyelt úgy, mintha forró vas égetné a torkát. - Scott nem véletlenül kerül oda, ahova. -mondta lehajtott fejjel, miközben a kezeit birizgálta. - És ők ezt tudják. -pillantott ismét rám. - Egy gyereket csak úgy adnak örökbe, ha látják, hogy az adoptáló szülők rendben vannak. - próbált kertelgetni, és szépen fogalmazni, de értettem én. A lényeg: Én drogos ribanc vagyok, akitől megmenekítettek egy gyereket, az adoptáló szülők meg biztos tökéletesek, és nagyon szerető, barátságos, jó anyagi hátterű emberkék. Értem én. Csak az emberek mindig a hibáid alapján ítélnek meg. Azt soha sem fogják tudni, hogy nekem milyen hátterem van, és volt... Hogy én mennyit szenvedtem, és mennyit hajtottam, hogy a húgomat, és a fiamat neveljem, és úgy ahogy, de megteremtsek nekik mindent, amit csak tudtam, és amire tőlem futotta. Hogy akármire képes lettem volna értük. Fogalmuk sincs, nekem miket kellett átélnem. Semmiről sem tudnak, csak hogy egyszer hibáztam. Mért ilyenek az emberek?

  - Nem érdekel, Nicole! Scott az én fiam! -emeltem fel a hangom.

  - Joanna. -szólt rám halkan, kissé vékony hangon, mire idegesen kifújtattam a levegőt.

  - Meg akarom tudni, hogy ki fogadta örökbe! -mondtam határozottan, bár a nyakamat rá, hogy Amanda volt, akinek minden ütőász a kezében van, de talán már csak ennyi kis remény pislákol bennem, és ezt addig viszem, míg ki nem alszik teljesen. Nem akarok úgy élni, hogy "mi lett volna, ha..."

  - Ez nem olyan egyszerű. Erre várni kell. Nem törhetünk csak úgy be az árvaházba! -magyarázta, mire felkapcsolódott bennem az a bizonyos lámpa. - Joanna! -szólt rám Nicole, hogy még csak gondolni se merjek rá. Picsába, hogy ennyire ismer.

  - Csak átfutott az agyamon, de már látom, hogy butaság. -legyintettem, majd ásítást színleltem.

  - Oké, hagylak. Holnap majd reggel bejövünk apával, tisztább fejjel, rendben? Jól leszel?

  - Persze. -bólintottam.

  - Jól van. - sóhajtott. - Holnap találkozunk, szeretlek! -ölelt ismét magához.

  - Én is téged. -nyomtam puszit a fejére, majd messziről néztem, ahogyan kisétál. Körbe tekintettem a helységben, de sehol egy árva lélek nem volt, hiszen már lámpaoltás van, de gondolom Nicole adott egy kis pénzt az őrnek, hogy engedje be hozzám kicsit.