ELBASZVA

Hetedik Fejezet

Miután hazaértem, nem vártam másra, minthogy zárt ajtók mögött sírjam ki magam, ahol senki sem lát. Ledobtam a cipőmet, Scottot a kanapéra tettem, majd a konyhában elővettem egy üveg vodkát. Rendesen meghúztam annak tartalmát, de inkább visszacsavartam rá a dugót, mert ha most leiszom magam csont részegre, azt semmit sem fog segíteni.

Visszasétáltam a nappaliba, ahol Scotti a kezét csócsálta, ami így tiszta nyál lett.

- Olyan gusztusos vagy néha. -vettem el a kezét, majd egy ronggyal megtöröltem azt, és a száját is. Hatalmas tengerkék szemeivel vizslatott, és esküszöm, mintha csak érezte volna, hogy szomorú vagyok, így ő is az lett. Elkezdte a sírást. - Ne, kérlek ne! -vettem az ölembe, úgy nyugtatgattam, míg abba nem hagyta. - Nincsen semmi bajom. -simogattam a hátát, mire már csak nyöszörgött. - Tudod mit? -emeltem magam elé, hogy a szemébe nézhessek. - Szarok rá. -ültettem az ölembe. - Mindig is te leszel az első számú férfi az életemben. -csipkedtem meg óvatosan a pufók kis arcát, mire elmosolyodott. - Persze, lehet, hogy Liamnek igaza van, de jobb ez így nekünk. -igazgattam a haját. - Túl sok a titkom, ami előbb utóbb úgyis kitudódott volna. Tehát így is, úgy is halott ügy. Liam egy rendes srác. Majd megismer egy hozzá hasonló lányt. Nekem meg...itt vagy te, és Nicole. Plusz még Miguelék is. -öntöttem magamnak a lelki fröccsöt. - Tudod ki volt az a nő? -kéredztem, de csak bámult nyitott szájjal amiből ismét folyni kezdett a nyála- Nos, ő Amanda. Apu, vagyis a nagyapád vele csalta meg a nagymamádat, aki sajnos már nem él. Egyszerű lenne szimplán csak őt hibáztatni, mert én húztam inkább a mélybe a viselkedésemmel, viszont ezt tette rá neki az utolsó lapáttal. Az a kígyó csak a pénzre megy. Biztos a fatert is jól lehúzta, most meg talált magának egy fiatalabbat, aki még nem hogy csak gazdag, de jó képű is. De ez már nem a mi problémánk. -sóhajtottam, mire csak bambult rám. - Persze, tudom, hogy szólnom kéne neki, de... úgysem hinne nekem. Biztosan nem. Oda meg vissza van ezért a tyúkért. Liamre talán hallgatna. -esett le. - Mindegy is. El kell őt felejtenem. -túrtam hosszú szőke hajamba, majd Scottit figyeltem, ahogy játszani -vagyis cibálni- kezdi azt. - Olyan jó, hogy te vagy nekem. -mosolyodtam el könnyes szemmel. - A legtöbb ember a problémát látja benned. És tudod mit? Addig a napig, míg a karomban nem tartottalak én is annak hittelek. De már akkor tudtam, hogy te vagy a csoda az életemben, tudod? -töröltem meg az arcom. - Te vagy, aki kihúzott engem a mélyből, és aki talpra állított. -szipogtam. - Mit szólnál, ha meg kajcsiznánk, aztán néznénk valami filmet? -kérdeztem felvont szemöldökkel, de őt csak a nyakláncom foglalkoztatta. - Akkor menjünk! -álltam fel vele.

A végén aztán azt lett, hogy én gyorsba megkajoltam, Scottit meg filmnézés közben etettem, és el is aludt közben rajtam. Pedig jó film volt. Hogyan legyünk szinglik címmel. Persze, ez most ironikusan hangozhat, de már régóta meg akartam nézni, és most volt egy kis időm is. Inkább vígjáték, mint romantikus.

Reggel nyúzottan ébredtem, és azon gondolkodtam, mi is változott... Ja, persze! Liam szakított velem. Megesik. De ez más... ez... ez most fáj. De még mennyire, hogy fáj! Te jó ég! Ez egy könnycsepp? Sírok egy fiú után? Na, nem. Azt már nem!

- Te sírsz? Mi a baj? -kérdezte ijedten a húgom, aki le is ült mellém az ágyra.

- Semmi.

- Ne hazudj!

- Csak Liam. -szipogtam.

- Mi történt?

- Tudod ki Charli menyasszonya? -kérdésemre megcsóválta fejét. - Amanda.

- Amanda...-gondolkodott pár pillanatig, majd tátott szájjal nézett rám. - Amanda Whitmore? Az az Amanda?

- Igen!

- Hogy bírtad ki, hogy nem téped meg? Várjunk...nem verekedtél, ugye?

- Nem. -motyogtam. - Pedig megérdemelte volna.

- Mi van Liammel? -tért vissza az eredeti témához.

- Észre vette, hogy ingerült vagyok. Nem bírtam annak a picsának a közelében lenni. Liamnek meg elege lett. Közölte, hogy ő ezt így már nem bírja, és sok neki már ez a titkolózás. Aztán a fejemhez vágta, hogy nem szeretem. -és kész. Itt tört el a mécses.

- Ne, ne sírj már! -nyugtatgatott, miközben a hátamat simogatta. - Az a hülye fasz! De meg keresem!

- Igaza van.

- Mi?

- Igaza van. Ő mindent meg tett, hogy bízzak benne, és én semennyire sem nyitottam felé. Nem csodálom, ha úgy érzi nem szeretem. És ő egy jó srác. Nem ilyet érdemel, mint én.

- Na, felejtsd el az önsajnálkozást! Hol a nővérem?

- Itt...és már kezd minden nehéz lenni. -sóhajtottam.

- Hé...-ijedt meg.

- Nem, nyugi. Nyugi. - öleltem magamhoz. - Eszem ágában sincs. -nyomtam egy puszit a fejére. - Veletek maradok. -simogattam.

- Megijedtem. -motyogta.

- Tudom, de nincs miért. -mosolyogtam rá. - Csináljunk nutellás palacsintát? -kérdeztem vigyorogva, mert azt imádja.

- Aham. -pattant fel, és már le is rohant a konyhába. Mosolyogva néztem utána, majd Scottit az ölembe vettem, aki fel sem ébredt, és levittem a nappaliba, majd a kanapéra fektettem, had aludjon tovább. Így ha sír, akkor hallom a konyhából. Mire beértem, Nicole már ki is pakolta a hozzávalók felét. Bekevertük a tésztát, én kisütöttem, Nicole meg nem sajnálta bele a nutellát, sőt, még tejszínhabot is nyomtunk rá. Az illatokra persze Scotti is felébredt, így hárman tömtük magunkba a kalória bombát.

- Csak nem nutellás palit érzünk? -vágta ki az ajtót Miguel Misty társaságában.

- De bizony! -bólogattam. Több se kellett nekik, berohantak, elvettek egy-egy tányért, majd ők is falni kezdték. Hihetetlen, hogy elpusztítottuk az összeset. Közben beszélgettünk, nevettünk, együtt voltunk. Mindent rendben éreztem. Persze jobb lett volna plusz egy ( bizonyos) fővel, de ez a mi kis megszokott csapatunk. És jó ez így. De ismerhetném már az én szerencsémet. A boldogság nem marad meg nálam sokáig. Ez bizonyítja az is, hogy megcsörrent a telefonom. Nem kaptunk jó hírt.