VÉLETLEN DIREKT BARÁTSÁG | BEFEJEZETT

2. rész - Tipli!

Sziasztok! Egy kicsit hamarabb hozzam a második részt, mint terveztem. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ;)

-Nekem végem. -mondtam magam elé.
-Hanna jól vagy? -lépett oda Riker.
-Nekem végem. -ismételtem meg most már angolul.
-Mi? Miért?! -lépett oda Ross is.
-Apám 39 perc múlva értem jön a város másik végi BMW műhelyhez, és nincs elég pénzem taxira, szóval el kell mondanom neki, hogy négy sráccal és egy csajjal töltöttem el -Az órámra néztem. -két órát, ja, akik ráadásul világhírű sztárok. Csak egy kicsit leszek majd totál leszidva és húzunk haza holnap reggel és... és leszek eltiltva a legjobb barátnőmtől egy életre.
Észre sem vettem, hogy a végen már az ujjaimat tördelltem és túrtam a hajam. Úgy nézhettem ki, mint egy idegroncs. De nem veszíthetem el a legjobb és legbizalmasabb barátnőmet. Odaszaladtam az ajtóhoz, levettem a kabátom és sietve belebúktam.
-Nem haragudjatok, de mennem kell. Megpróbálom menteni a menthetőt. Örülök, hogy találkozhattam veletek.
-Hanna várj! -szólt uránam Ross. Megfordultam. -Én szívesen elviszlek.
-Tényleg? -néztem vissza rá döbbenten.
-Persze! Nagyon szívesen.
-Juj! -szaladtam oda hozzá és megöleltem. -Köszönöm! Köszönöm!
-Igazán ne m tesz semmit. -Viszonozta az ölelést.
-Akkor azonnal indulnunk kell, mert apa kicsinál.
Ross felvette a kabátját, majd kivezetett engem a Stadionból, a kocsijukhoz, beültünk, ő pedig elindult.
-Üsd be a címert! -adta oda a telefonját.
Beütöttem a címet.
-Csak azért dobtam félre a büszkeségem, és hagytam, hogy elvigyél, mert ez most olyan helyzet volt. -mondtam.
-Tessék? -nézett rám nevetve Ross.
-Tudod, jobb szeretek mindent egyedül megoldani, nem szeretem, ha mások ugrálnak helyettem, meg persze nem szeretek tartozni senkinek. Ennyi. -vontam meg a vállam.
-Tudod, ez nekem nem nagy szívesség. -mosolygott rám Ross.
-De nekem igen. Segítettél bejutni tömegen kívül, a legjobb helyről nézhettük a koncertet, találkozhattam a bandatagokkal, most meg elviszel a város túlsó végébe. Ez nekem tudod... Furcsa, és sérti a méltóságomat, és nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi szívességet kapjak, és ne tudjam viszonozni. Eszternek sem engedek semmit fizetni nekem, és ezen állandóan vitázunk.
Elnevettem magam, Ross is halkan felnevetett.
-Pedig meg kell barátkoznod vele.
-De szar érzés.
-Ez van. -vigyorgott rám. -Én is egy csomó szívességet kaptam már, amit nem tudok viszonozni.
-Például?
-A rajongók bizonyos szívességet teszenk nekünk. Veszitek a lemezeinket, meghallgatjátok a dalainkat, követtek minket a különböző közösségi oldalakon, meg eljössztök a koncertekre, és szurkoltok. Ha összeszámolod, ez rengeteg szívesség, pedig nem is tudtok róla. -magyarázta Ross.
-Ezért válaszototok ki mindig valakit, és teszitek élvezetessé az estéjét?
-Igen. -bólintott.
-És ezt el is mondod nekik? -vontam fel tréfásan a szemöldököm.
-Nem igazán. Neked csak azért mondta ma el, hogy ne érezd rosszul magad miatta.
-Köszönöm Ross. -mosolyogtam rá hálásan.
-Én köszönöm.
-Juj, fel kell hívnom Esztert! -kaptam a fejemhez.
Elővettem a telefonom és megcsörgettem Esztit, ő pedig azonnal visszahívott.
-Szia Hanna! -Neki is vészjósló volt a hangja.
-Szia! Téged is hívtak?
-Igen.
-Te is tartottad a Mekis dumát?
-Persze, csak értünk jönnek a (utcanév)-I BMW szervízhez.
-Tudom.
-Van elég pénzed taxira?!!
-Nincs.
-Baszd meg, ez kurva nagy baj!!
-Ne aggódj! -próbáltam nyugtatni.
-Ne aggódjak?!! Hanna, tudod mi lesz, ha beszámolok apukáinknak, hogy 1. hazudtunk, 2. hogy te egy tök idegen bandával vagy ilyenkor, ráadásul tök egyedül, szerinted láthatjuk még egymást valaha az életben?!!!!!
-Eszti csillapodj már le! Ross elvisz oda. Most itt ülök vele a kocsiban. -mondtam, majd kihangosítottam a telefont és angolul odaszóltam Rossnak. -Kérlek nyugtasd meg, hogy itt vagyok biztonságban és, hogy időben odaérünk.
-Eszter ne aggódj, Hanna itt van velem és időben oda fogunk érni. És te? Ne vegyünk fel?
-Nem kell. -válaszolta Eszti most már sokkal nyugodtabban. -Én taxival megyek.
-Rendben. Ott találkozzunk! -mondtam neki magyarul.
-Oké. Szia!
-Szia!
Azzal letettük. Én meg felsóhajtottam.
-Hé, minden oké? -kérdezte Ross.
-Remélem. -válaszoltam, közben végig kifelé bámultam az ablakon.
-Miért aggódsz ennyire? -tapogatózott finoman Ross.
-Mert félek, ha apa rájön, hogy mi történt, akkor nem az, hogy egyedül nem fog elengeni sehova, hanem többet nem fogunk kijönni Németországba, és lehet, hogy nem engedik a szüleink, hogy találkoztunk, vagy ha mégis, akkor 99%-kal kevesebbet, mert szerintük így is rossz hatással vagyok Eszterre.
-És így is van?
-Még szép, hogy így! -válaszoltam, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, mire Ross elnevette magát, és én is. -De most komolyan, 8 éve vagyunk legjobb barátok és mostanra elég sokat változtunk ahhoz képest honnan indultunk.
-Miért?
-Kezdjük ott, hogy úgy káromkodunk, mint a kocsisok... vagy jobban. Én pedig elkezdtem érdeklődni a divatos ruhák iránt. Ross felnebetett, majd kínos csend telepedett a kocsira. Ross az utat nézte, én meg bámultam ki az ablakon. Végül én törtem meg a csendet.
-Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elhoztál.
-Nem tesz semmit.
-De. -fordultam felé. -Kezdjük azzal, hogy megengedted, hogy a színfalak mögül nézhessük a koncertet, aztán bemutattál minket a bandának, végül pedig még segítesz is, hogy ne bukjak le az apám előtt, úgy, hogy nem is ismersz. Tényleg köszönöm.
-Ne bíráskodj. Nagyon szívesen tettem.
-Csak egy kérdésem lenne; Miért pont engem választottál?
Megvonta a vállát.
-Nem tudom. Talán mert mikor találkoztunk, igaz, hogy a rajongóm vagy, meg minden, de nem kezdtél el sikítoni, meg autógrammot kérni, és selfy-zni, hanem nyugodt maradtál, jól lehetett veled beszélgetni. Tudod milyen ritka ez egy popsztár életében?
Egymásra mosolyogtunk, majd én birizgálni akartam az R5 mintájú pengető formájú kabalamedálom, de hiába keresgéltem, nem találtam.
-O-ó...
-Most mi az?
-Nem találom a medálom.
-Milyen medálod?
-Egy láncra fűzött kék gitárpengető, és rá volt vésve, hogy R5.
-R5?! -vonta fel a szemöldökét az énekes.
-Igen. -nevettem el magam. -Szülinapomra kaptam apától. Egyedi darab volt és az a kabalám is.
-És szerencsét is hoz.
-Nem. -válaszoltam nevetve. -Nem, csak itt ülök egy kocsiban a kedvenc bandám énekesével, és tök jól elbeszélgetek vele, ráadásul segít is nekem, hogy ne veszítsem el a legjobb barátnőmet és úgy látszik sikerül is. Nem egyáltalán nem hoz szerencsét. -fintorogtam.
Mind a ketten elnevettük magunkat, én pedig tovább keresgéltem.
-Lehet, hogy az öltözőben maradt. -mondta Ross.
-Lehet.
Ezzel a ténnyel inkább elfogadtam, hogy a medálomnak annyi, így inkább előre néztem, ugyanis megérkeztünk. Az órámra néztem. Még volt 5 perc apáék érkezéséig.
-Köszönöm, hogy segítettél.
-Szívesen. És sajnálom a medált.
-Nem baj. -legyintettem.
-Ha akarod, utána nézek, hogy hátha az öltözőben maradt - e.
-Tényleg? -csillant fel a szemem.
-Igen.
-Köszönöm. -ugrottam a nyakába, ő pedig viszonozta az ölelést.
Komolyan ez a srác egy este többet tett értem, mint bármelyik másik barátom eddig (talán Eszti kivételével). És ezért rendkívül hálás vagyok neki.
Az ölelésünket heves kopogás szakította meg. Nem túl nagy meglepetésemre Eszter volt az.
-Tubicáim, nem szívesen zavarok meg semmit, de apáék 1 PERC MÚLVA ITT VANNAK. -kiabálta magyarul.
-Mennem kell vagy lebukok. -fordultam Ross felé. -Még egyszer köszönök mindent.
Azzal puszit nyomtam az arcára és mielőtt bármit is felfogott volna kipattantam a kocsijából és Eszivel együtt rohanni kezdtünk a műhely felé.
-Még, hogy nem vagy oda érte. -csipkelődőtt Eszti.
-Ez a srác egy este alatt többet tett értem, mint bárki más. Persze rajtad kívül. Ráadásul megmentete a barátságunkat. És ezért rendkívül hálás vagyok neki.
-Azt láttam... Meg a puszit is.
-Azt csak hálából adtam neki. -próbáltam magyarázkodni, bár tudtam, hogy olyan felesleges, mint a koporsóba DVD-lejátszó.
-És a számaodat nem?
-Nem.
Eszter olyan gyorsan fékezett, hogy azt hittem nekiszaladt egy lámpaoszlopnak. De sajna nem volt olyan szerencsém.
-TE NEM ADTAD MEG ANNAK A HELYES SZUPERSZTÁR SRÁCNAK A SZÁMODAT?!?!!!!!!!!
-Nem. Miért kellett volna?
-Könyvjelzőnek. Szerinted?!! Hogy felhívjon te elmebeteg!
-Minek? Úgyse hívna fel. -vontam meg a vállam.
-Hát te hülye vagy.
-Nem, csak logikusan gondolkodom. És különben is, még csak nem is amerikai vagyok, hanem európai. Plusz mikor randiznánk?
-Faszom tudja! De beengedett a koncertre VIP helyre és el is hozott. Már bocs, de ha Justin ilyet csinált volna, vagy csak fele ennyit, én repestem volna a boldogságtól.
-Hidd el, én is nagyon örülök neki és ez életem legklasszabb estélye volt, de én nem vagyok álmodozó, és nem hitegetem magam olyanban, ami úgyse fog megtörténni.
Oké, emiatt totál csalódott voltam, de mind a ketten tudtuk, hogy igazam van. Ráadásul a medálom is elhagytam.
Eszti látta rajtam, ezért gyorsan megpróbált témát váltani.
-De tényleg, milyen volt a többiekkel?
-Nagyon jó! -mosolyodtam el. -GTA-ztunk és laposra verem mindenkit.
-Gratula!
-Most először vagyok hálás Andrisnak és annak a játéknak.
Ekkor megérkeztek apáék.
-Sziasztok! -szólt ki Eszter apukája. -Jól szórakoztatok?
-Aha. -válaszoltuk egyszerre.
-Miyen volt a koncert?
-Nagyon jó, csak hátul voltunk, így nem tudtunk találkozni a bandatagokkal. -vontam meg a vállam.
-Szerencsére. -toldotta meg Eszti.
-És utána mit csináltatok?
-Bementün egy mekibe a stadion közelében, aztán ott neteztünk. -mondta Eszti.
-Mit ettetek?
-Két közepes Mac menüt.
-Jól laktatok?
-Igen.
Egymásra néztünk, és egyből két zseniális gondolatunk támadt, amit telepatikusan közöttünk is egymással. 1. Este elmegyünk a konyhába titokban zabálni. 2. Úgy hazudunk, mint a vízfolyás.
A telepatikus kozlésünk teljes mértékben beigazolódott. 3:12-kor úgy gondoltuk, már mindenki alszik, ezért kisurrantunk a konyhába és mindent megettünk, amit találtunk.
-És nem akard valahonnan kideríteni a számát? -kérdezte Eszti, miközben harapott egyett a giga szalámis szendvicsből.
-Nem. -válaszoltam tele szájjal, és felcsipegettema kiesett szalámikat a tányéromról. Komolyan úgy eszünk, mint a disznók. -Nem akarom, hogy azt higyje, én is olyan őrült rajongó vagyok, mint te.
-Mi a baj az örültekkel?
-Az, hogy ÖRÜLTEK vagytok! -röhögtem teli szájjal. -Basszus, ez a szendvics kurva jó!
-Ugye? -Elmosolyodott, majd harapott még egyet a szendvicsből. -Mmm... Ezért megérte kirabolni a hentest.
-Te hülye vagy... -nevettem el magam.
-Én? Én kérlek szépen komoly vagyok, mint a vakbélgyuszi.
-Te... Te biztosan.
Komolyan, olyan hangosak voltunk, hogy csoda, hogy senki nem kelt fel ránk.

Reggel olyan 11 körül ébredhettünk fel. Addigra a felnőttek már rég elmentek dolgozni. Így miénk volt az egész lakás. Ami azt jelentette, hogy felkelés után egyből vagy két órát telefonoztunk, majd felöltöztünk és kiültünk a nappaliba mobilozni. Aztán Eszter kitalálta, hogy süssünk sütit, amibe valami titkos összetevőt tett, én pedig  addig csináltam limonádét. Utána kiültünk a nappaliba, közben sütit ettünk, majd koccintottunk a limonádéval.
Aztán hirtelen csengettek.
-Ki lehet az? -morogtam, majd felálltam és kinyitottam az ajtót, de amit láttam, az totál para volt. És biztosra vettem, hogy bedrogoztam. -Eszter! Mi az anyám tyúkját tettél te abba kibaszott sütibe?!?!!!!!

A következő részt valószínűleg jövő héten csütörtökön fogom hozni. Addig is legyetek jók és írjatok véleményt! :D