VÉLETLEN DIREKT BARÁTSÁG | BEFEJEZETT

15. rész - The first time

Sziasztok! Itt az új rész! Tudom, hogy sokáig nem volt, de most egy izgalmas részt hoztam! Jó olvasást! ;)

Ross szemszög

Hogy a bánatos jó életben felejtettem el azt a csókot! Hogy?! Hogy nem emlékeztettem arra az estére? Jó, azt tudom, hogy ittam... sokat. De akkor is emlékeznem kéne arra, hogy megcsókoltam azt a lányt, akit évek óta szeretek!

Ki kellett mennem a szobából, nehogy bármi olyat tegyek, vagy mondjak, amit később megbánnék. Visszamentem a szobámba, és a falhoz vágtam mindent, amit a kezem ügyébe akadt: ruhákat, párnákat, a babzsákfotelt, meg felborítottam a székem. Aztán mikor végeztem, még egyszer belerúgtam a székbe, majd leültem a padlóra, és a fejemet fogva meredtem magam elé.

Nem tudom pontosan mennyi ideig ültem úgy, csak akkor néztem fel, amikor valaki kopott az ajtón.
-Ross! -hallottam kintről Hanna hangját. -Én vagyok. Bejöhetek?

Nem feleltem, Hanna pedig benyitott. Felnéztem bűntudatos arcára, és minden dühöm elpárolgott. Láttam, hogy vörös a szeme a sírástól. Belesajdult a szívem. Felálltam, de majdnem összerogyott a lábam, annyira el volt mindenem zsibbadva, ezért neki kellett dőlnöm a falnak.

Mennyi ideig ülhettem úgy?

-A többiek elmentek a Ellingtonékhoz. Megkértem Rikert, hogy éjfélig ne jöjjenek haza, hogy tudjunk... beszélgetni.

Nem szóltam semmit, csak az órára néztem: 20:47.
-Ross, én nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el. -kezdte Hanna, de én hallottam, hogy enyhén megbicsaklik a hangja, és nagyon uralkodik magán, nehogy sírjon. -Hidd el, évek óta marcangolt a bűntudat, én meg olyan vagyok, hogy mindenért ostorozom magam, szóval... hidd el nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy ez legyen belőle.

Mivel már visszanyertem az egyensúlyom, és viszonylag elmúlt a zsibbadás, így oda tudtam menni hozzá.
-Én... nem tudom, mit mondjak.
-Amire gondolsz.
-Nem akarod te azt tudni. -nevettem kínosan.
-De. Szeretném tudni, mennyire útálsz most.
-Micsoda? Dehogy... dehogy útállalak. Hanna, én magamat utálom, amiért nem emlékeztem rá, és mert annyit ittam, hogy ne emlékezzek.
-Megbántad? -szegezte nekem a kérdést.

Meglepetten vontam fel a szemöldököm, Hanna pedig lesütötte a szemét, és két vörös folt jelent meg az arcán.
-Dehogy bántam. -csóváltam meg a fejem, majd két kezembe vettem a fejét, és finoman felemeltem az arcát, hogy rám nézzen. -Nem bántam meg, hogy akkor megcsókoltalak. Azt bántam meg, hogy annyit ittam, hogy ne emlékezzek rá. Azt se bántam meg, hogy az előbb megcsókoltalak.
-Én sem. -sóhajtotta a lány.

Hanna elmosolyodott, majd megölelt. Istenem, de jó volt megölelni! Magamhoz szorítottam, és... megszagoltam a haját. Mesés illata volt. Olyan, amit ezer közül is felismernék!

Aztán Hanna elhúzódott és rámmosolygott.
-Szeretnél nézni egy filmet? -tette fel nekem a kérdést.

Felnevettem, és én is rámosolyogtam.
-Még szép! Mit nézzünk?
-Nem tudom. -vonta meg a vállat.
-Csak ne horrort!
-Förtelmes főnökök?
-Az jó lesz!

Nem tudtam, hogy ezek után, megöljem, vagy esetleg csókoltam meg a homlokát. Végül csak megöleltem, mert nem akartam, hogy kellemetlenség legyen. Hanna viszonozta, majd elengedett, és bement a dzobájába a filmekért. Belém meg ekkor hasított a felismerés, hogy most szalasztottam el a lehetőséget, hogy megcsókoljam mindenféle akadály nélkül. Elvégre a többiek csak éjfél körül érnek haza, a rohadt életbe! Ezt a lehetőséget most nem hagyom veszni!