You Help Me?

#1

Kifele bámultam az ablakon az elsuhanó tájat kémlelve. Házak, autók, boltok, emberek. Sok ember.

Nem szeretek emberek közelébe lenni. Megbámulnak. A sok sajnálkozó pillantástól pedig rosszul vagyok.

-Minden rendben lesz- fordult hátra Tod, a nevelőapám.

-Mindig ezt mondod- forgattam meg a szemem. Új iskolába megyek. Az előzőből kiutáltak, megint. Itt legalább van lift és nem kellek lépcsőzni. Mondjuk nem is tudnák.

Három évesen agyvérzésem volt. Lebénult a lábam, de nem teljesen. Évekig gyógytornára jártam, míg végül feladtam. Két éve a szüleim üzleti útra mentek, azóta nem is láttam őket. Addigra ők elintézték a nevelőszüleimet. Legalább gondoltak erre.
Ha akarnák tudnák menni, de olyan rég álltam lábra, hogy az izmaim elgyengültek. Tehát tudom mozgatni őket, csak menni nem tudok. Ez ilyen egyszerű
Most pedig a nevelőim, Tod és Sara is elutaznak pár hónapra. Én mondom remek. Csak haza ne felejtsenek jönni. A többit oldjam meg. Kössz, tényleg.

Apám kinyitotta nekem az autó ajtaját előszedve a kerekesszéket.
Kioldottam magam, majd nagynehezen átverekedtem magam a székbe hátradölve benne.

-Legyél jó- simogatta meg a fejem, majd kezemben hagyva a táskám elhajtott.

Ölembe rakva a dolgaim begurultam a járdára a diáksereg közé. Mindenki megbámúlt, de már tudomást sem vettem róla.

A lépcsők elé érve nagyot nyeltem. Sehol egy rámpa vagy bármi egyenes felület amit használhatnák. Segítségkérően néztem körbe, de senki nem hederített rám.

Már ott voltam, hogy felhívok valakit, hogy segítsen, mikor valaki megérintette a vállam.

-Segítsek?- kérdezte lágy hangon. Odanéztem. Egy magas, nagyon magas srác állt, vagyis térdelt mellettem. Hatalmas zöld szemekkel és fekete hajjal nézett vissza rám. Vérnyomásom az egekbe szökött.

-Igen, kérlek - néztem vissza a lépcső felé.

Meg se tudtam szólalni, mert kikapott a járgányomból egyenesen felcipelve a lépcsőn. Táskámat minvégig a karomba tartottam. Megszólalni sem tudtam, mert már le is ültetett az utolsó fokra, visszabaktatva a székemért is.

-Menő járgány- tette le mögém, beleültetve.

-Annyira nem- vakartam meg a tarkóm zavartan- megtudod mutatni merre van a matek terem?- kérdeztem felnézve rá.

-Gyere, én is oda megyek - mosolygott rám, majd beindult az épületbe én pedig szorsan a nyomába gurultam, próválva tartani a tempóját.

-Egyébként Jeff vagyok- néztem ismét fel. Ha tovább nézem beáll a nyakam, túl magas. Míg én állva ha vagyok 150centi ő biztos megvan 180.

-Crag- biccentett.

Megállt a lépcsőnél, majd rámnézett.

-Gondolom nem tudsz oda felmenni- mutatott fel játékosan. Megráztam a fejem- Akkor irány a lift- fordult meg. Megfordultam én is követve őt. Bevárt engem, majd beálva mögém tolni kezdett.

-Nem kell tolni- fékeztem le- Nem szeretem- magyaráztam.

Bólintott, majd elindult előre. Egy hosszú folyosó végén végre megláttuk a liftet. Négy srác állt előtte és nem éppen halkan beszélgettek.

Az egyikük, aki a legzajosabb volt, egymagasságú volt a mellettem menetelő sráccal. Felénk pillantott, majd nevetni kezdett, mire mindenki ránk nézett.

Lehajtottam a fejem zavaromba.

-Ő ott Ian-hallottam meg Crag hangját- Ha elkerülöd, nem fog ártani neked.

Megborzongtam a szavaitól, szóval kerüljem el. Mégis hogyan amikor ott állnak a lift mellett két méterre.

Elindúltam előre, próbálva nem észrevenni őket. Megnyomtam a lift hívógombját, ami meg is érkezett elég hamar. Begurultam, várva, hogy mikor lép be mellém Crag. Szorosan a nyomomb járt, ugyanis azonnal megnyomta az egyes gombot amint belépett.

-Ha nem ártasz neki ő sem fog neked- a hangja komor volt, mikor megszólalt. Hátamon végigfutott a hideg, táskámat szorosan magamhoz ölelve vártam, hogy megérkezzünk.

Kinyílt az ajtó, ő pedig megkönnyebülve felsóhajtott.
Követtem őt, a földet bámúlva közben. Minden tekintet rám szegeződött. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, arcom lánga borult.

Kinyílt elöttem egy ajtó, én pedig gondolkodás nélkül bementem, nem számítva a küszöbre, aminek nekimentem. Kiestem a székből, egyenesen a táskámra. Éreztem, ahogy mindenki engem néz, majd halk kacagás tört ki, ami egyre erősödött.

Felültem, szemembe könnyek csillogtak, de tartottam magam. Lábaimat kiigazgattam magam alól, majd hátrább lökve magam belemásztam az előbbi helyemre. Annyiszor történt már ilyen, hogy megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket.

Crag csak a padjánál ült és aggódó szemekkel vizslatott. Vállat vontam egy mosoly keretében, majd belöktem magam a terembe.

Intett nekem, majd kihúzta a széket maga mellől, helyet adva nekem is. Odagurultam, befordulva a felkínált helyre.

-Jól vagy?- kérdezte a mellettem ülő.

-Persze, már sokszor előfordult ilyen- pakoltam ki a könyveim.

-Hogyan lettél, béna?- kérdezte a mellettem ülő, pár perc csend után.

-Nem vagyok béna- rivaltam rá- Három éves koromban agyvérzésem volt. A lábamba pedig elhalt néhány mozgató ideg vagy mi a halálom. Ha akarok tudok menni, de nem akarok. Most már simán összesnék, nem birnak el a lábaim. Persze gyógytórnával megtanulhatnák járni, de nincs miért, jól meg vagyok- hadartam el gyorsan.

-Okéé- nyújtotta el a szót- Ebből sokat értettem.

-Bocsi- vigyorogtam rá zavartan.

-Nem gond. Szüleiddel élsz?- tette fel a következő kérdést.

-Nevelőszüleimmel, de ők is elmennek pár hónapra. Enyém lesz a ház, éljen- sóhajtottam drámaian. Nem akartam sajnáltatni magam, csak néha többet beszélek a kelleténél.

-Hogy fogsz bejárni?- lepődött meg.

-Foggalmam nincs. Csak jövő héten mennek, addig kitalálom

Szólalt volna meg, mikor belépett a tanár, mögötte pedig a négy jómadár.

-Gyerekek- szólalt meg- Üdvözöljétek az új osztálytársatokat- mutatott rám- Jeff Mason, legyetek vele kedvesek.

Iskola második hete van, csak nem lesz nehéz belilleszkedni.
Remélem.