You Help Me?

#16

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mióta szakítottam Craggal. Talán pár nap. Nem tudom. A korházból is már régen hazajöhettem, de nem változott semmi. A suliban kereste ugyan a társaságom, próbált velem kapcsolatba kerülni, de nem hagytam magam. Be akartam fejezni ezt az egészet. Mindent ami vele kapcsolatos volt. Elhamarkodottan döntöttem, mikor közelengedtem magamhoz. Nem kellett volna.

Senki nem tudott velem szót érteni. Se Kara, se a tanárok, se senki más. Csak ültem és merengtem magamban.

Gondolkoztam, hogy mi történhetett, mit rontottam el. Hol rontottam el, pontosabban. Miért érdemeltem ezt, amit kaptam? Minden egyes gondolat néma segélykiáltásként hangzott el mélyen magamban.

Attól függetlenül, hogy némaságba folytottam a bánatomat, valaki mindig volt mellettem. Leginkább Kara. Megpróbálta azt a minimális mennyiségű ételt is letuszkolni a torkomon, ami mostanába lement rajta.

Valahányszor reggelente elhaladtunk az erdő mellett, mindig eszembe jutott, hogy hányszor is szerettem volna itt sétálni, vele.

De az álmaim ott hullottak szétt, hogy összetörte a szívemet. Összetörte a lelkemet.

A lelki sebek fájnak a legjobban. Még azután is érezni lehet őket, hogy már régen be forrtak. A nyomuk örökre belénk égett.

Kitudja, lehet a kibékülök vele, akkor újra megteszi, lehet nem. Lehet, csak mégjobban összetör, lehet a régóta széthullott darabkáit a lelkemnek is összeforrasztja. Nem tudom, de ha nem próbálom meg nem is fogok rájönni. Fáj a tudatlanság.

De hiába, ha az a bizonyos ha mindig ott lesz. Nem tudok változtatni rajta. Többet nem.

Viszont elveszíteni sem szeretném. Szeretném, ha karjait újra körém fonná védelmezésképpen. Ha újra mellette aludhatnák el. Ha az ő reggelijét ehetném. Ha hallhatnám a hangját. Ha csak vele lehetnék. Én csak őt akarom.

Semmiben nem vagyok biztos. Az életemben sem. Csak szeretnék egy nyugodt környezetben élni. Barátokkal, családdal és a párommal.

Nem tudom, hogy azok, akik most mellettem állnak és védelmeznek, szeretnek, óvnak meddig maradnak majd mellettem. Mikor fognak megunni. Mikor fognak lelépni, ahogy minden ember tette eddig az életemben. Vajon összetörnek előtte, vagy csak csendben kilépnek? Nem tudom, hogy melyik lenne a jobb. A néma búcsú, vagy a hangos.

Nem akarok elveszíteni senkit, mégis magam körül bontom a falat amit a számomra fontos emberek építettek fel. Egy idő után ők is el fognak fáradni és arrébb állnak. Én pedig egyedül maradok. Habár most sem érzem, hogy sokkal többen lennének körülöttem.

- Min gondolkozol?- Kara hangja kirántott a gondolataimból. Rápillantottam, majd lehunytam a szemem, nem válaszoltam- Még mindig nem akarsz hozzám szólni?- kérdezte. Megbánó tekintettel néztem vissza rá. Láttam, hogy a szemei megtelnek egy pillanatra könnyekkel, de a fátyol hamar eltűnt előlem. Felkelt a kanapéról, majd a konyhába vette az irányt, miközben kezében a telefonját szorongatta.

Tudom mit tervez, vagyis sejtem. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, de nem akarok már ellene tenni semmit. Hiányzik.

-Én lassan indulok, majd reggel találkozunk.- épphogy arra néztem, de ő már el is hagyta a házat. Szomorúan tekintettem utána, nem akartam elveszíteni. Az órára pillantva, feltűnt, hogy már régen eltelt kilenc óra. Fáradt voltam és gyenge.

Bevettem az ágyam és hamar el is aludtam. A fürdéssel már régen megvoltam, azzal nem volt probléma. Eldöntöttem, hogy másnapra beszélni fogok, vele, ha egyáltalán még érdekli a társaságom, ha egyáltalán hiányzom neki.

~°~

Ugyan az a napkezdés mint mindig. Kara betoppant a szobámba egy tányér rántottával, amit megint nem ettem meg. Felöltöztem, majd rövidesen elindultunk iskolába. Ugyan ez ment minden reggel, amióta ő nincs velem.

Ahoz képest, hogy már nagyba átléptünk novemberbe, még viszonylag jónak lehetett mondani az időt. A levelek elkezdtek lehullani,  színes takaróval borítva a földet, a fák kopaszok voltak ugyan, de most az egyszer legalább beláthattam abba varázsaltos erdőbe, ahova mindig is be akartam jutni.

Ahogy az autónk elszálguldott mellette, egy percre bepillantást is nyerhettem. Azt gondoltam, hogy nem kicsi  ez a hely, de amit láttam mindent felül múlt, és tudom, hogy ez már napok óta ugyan igy állt, de attól még hihetetlen a látvány.

Hamar meg is érkeztünk a sulihoz. Most csak a cigizők voltak kint vastag kabátba, mivel időközben rendesen feltámadt a szél, így mindenki bemenekült a termekbe.

Én is ugyan igy akartam feljutni, nehogy idő előtt kapjak tüdő gyulladást, csakhogy Ian, aki az utóbbi időben felsegített a lépcsőn,  sehol nem volt és Karának is sietnie kellett.

Lassan már öt perce ülhettem össze-össze koccanó fogakkal, de még mindig semmi jelét nem láttam a srácnak.

-Segítsek? -hallottam meg egy ismerős hangot magam mögül. A szívem hevesebben kezdett el verni, ahogy megpillantottam az arcát is. Annyira hiányzott.

Bólintottam egy aprót, majd a földet kezdtem el kémlelni. Nem szólaltam meg.

Crag egy mozdulattal kapott fel, majd futott fel velem a lépcsőn. Ő is menekült a hideg elől.

Lerakott az ajtó elött, mire villám sebességgel kezdtem beljebb menni. Fáztam, vagyis ez nem volt kifejezés. Szivesen ittam volna egy meleg teát, vagy bebújtam volna a takaróm elé, vagy az ő ölelésébe.

Gondolataim alanya, megérintette a vállamat, mire nekem kishijján kiugrott a szivem a helyéről.

-Még mindig nem akarsz hozzám szólni? -nézett rám, ahogy lehajolt, hogy velem egy vonalba kerüljön. A csengő már rég elhangzott, de ez egyiküket sem érdeklete túlzottan. Nem adtam választ a kérdésére, csak lehajtottam a fejem. Kezeivel az enyéim után nyúlt és a tenyerével közbefogta őket-Beszéltem Karával. Tudom, hogy nem eszel rendesen és hogy nem szólalsz meg, amióta korházban voltál-motyogta, majd felegyenesedett előttem, elengedve a kezeimet. Mögém lépett, majd tolni kezdett az ebédlő felé. Nem szeretem ha tolnak, de akkor ott elviseltem. Gyengének éreztem magam. Lelkileg és testileg is.

Megérkeztünk az asztalunkhoz, vagyis ahol ülni szoktunk, és befordított a helyemre, majd leült velem szembe.

-Nem értem, hogy miért kinzod magad-nézett rám bűnbánóan. Nem tudtam megszólalni. Megakartam, csak nem tudtam. Nem tudtam, hogy mit mondhattam volna-Miért nem eszel? -tette fel a következő kérdését. Lehunytam a szemem, nem akartam látni, hogy milyen arcot vág-Meddig fogod még ezt csinálni?- hangja elhalkult a mondata végére. Szememből halkan könnyek törtek fel, ahogy bámultam az asztal lapot. Törődik velem.

Az elmúlt egy hétben felgyülemlett feszültséget egyszerre tört ki belőlem.

-Gyere ide- nem tudom, hogy mikor hagyta el az előző helyét, de következő pillanatra, már mellettem térdelt és szorosan magához húzott. Zokogva fúrtam a fejem a vállába. Egyre szorsabban ölelt a karjaival, ahogy a sírásom nem csillapodott. Kezemmel eltakartam a számat ugy próbáltam tompítani a hangomat.

-Semmi baj-simogatta a hátam nyugtatólag. Szánalmasnak éreztem magam. A siráson kívül semmilyen hang nem tőrt fel belőlem, nem tudtam megszólalni. Egy csődtömeg voltam.

Na szervusztok
Tudom, hogy nagyon rég volt rész, de suli meg ilyenek. Tudjátok.
Mindegy, lényegtelen. Remélem tetszett a rész azért 😀
Ne felejtsetek el véleményt hagyni 😘
Puszilok mindenkit 😘😚😚