You Help Me?

#20

Miután nagy nehezen kikászálódtam a kádból és felkaptam a ruháimat reménykedve indultam ki a konyhába, vagyis reményeim szerint már annak nevezhető helyiségbe.

Amit láttam kiérkezésemkor meglepett, vagyis pont hogy nem. Ugyan azok az állapotok uralkodtak, mint akkor, mikor elhagytam a helyiséget, talán annyi különbséggel, hogy a kanapé nagyjából a helyére volt állítva és a szemét is egy kupacba volt szórva az egyik sarokba, de a többi ugyan úgy volt.

-Látom végeztél- szólaltam meg gúnyolódva közelebb gurulva a jelenleg konyhában sürgölődő fiúhoz. A pulton egy halomban állt a tojáshéj annak tartalma pedig a földön hevert.

-A házimunka nem való nekem- nyögte a földről felegyenesedve a sötéthajú segítőm. Megforgattam a szemem és kitolattam a katasztrófa közepéből.

-Szerintem hatásosabb lesz, ha beszállok segíteni- forgattam meg a szemem. Nem igaz, hogy egyedül nem tudja rendbe rakni a rumlit, amit Ő csinált!

A kezem ügyébe először kerülő tojáshéjakat kezdtem el összeszedni, próbálva nem elcsúszni a tojás többi részén, miközben Ian a nappaliba menekülve kezdte el rendbe rakni azt.

Több órányi rakodás, felmosás és szerencsétlenkedés után végül lakhatóvá tettük a házat, vagyis tettem, mert a kedves segítőm az első fél órát követően lelépett, mondván, hogy ő addig hoz valaki kaját, amíg én végzek. Köszönöm, tényleg.

Végignézve a munkámon, elégedetten dőltem hátra székembe, ami eléggé megviselte az elmúlt, csaknem két órát.

Nagy nehezen átültem a kanapéra törökülésbe igazítva a lábaimat, hogy viszonylag kényelmes pozitúrába legyek, de ezt hamar meg is bántam, ugyanis a fájdalom élesen hasított végig a combomon.

Eldőltem és a fejemet a párnába fúrva próbáltam kinyújtani a végtagjaimat, hogy a görcs minél előbb elmúljon belőle.

Percekig feküdtem úgy, mire elmúlt a fájdalom és normálisan tudtam gondolkodni, viszont most egy kicsi, kemény tárgy kezdte el nyomni az oldalam, ami eddig fel sem tűnt. A telefonom volt az.

Hidegzuhanyként ért a tegnap estéről a felismerés, szemembe könnyek szöktek, szívem egyszerűen kettéhasadt. Rohamsebességgel kezdtem el keresni a telefonszámon között Cragét.

Megtaláltam, de már nem mertem felhívni, nem bírtam megtenni ezt a lépést. Mit mondhattam volna neki? "Szia, bocsi, hogy tegnap elküldtelek melegebbre, de gyeremá' vissza". Természetesen ő ezután rögtön futna hozzám kitárt karokkal. Hogyne. Ennyire én se lehetek naiv.

Letettem a telefonom magam mellé, én pedig ismételten a párnába fúrtam a fejem, csak már nem a fájdalom miatt. Szégyelltem magam, nagyon, hogy egy ember volt az életemben, akinek valamit is jelentettem, de természetesen őt is ki kellett dobnom a házamból, az életemből.

Újra felegyenesedtem ülő pozícióba és most az asztalon heverő kis könyvre pillantottam. Vajon, ha írnák bele, az érdekelne bárkit is? Vagyis ki olvasná el? Senki.

Utána nyúltam a naplónak és az ölembe helyeztem. Egy tollat kellett szereznem, hogy írni tudjak bele. Körbenéztem és meg is láttam a szoba a másik felében, a földön heverő íróeszközt. Elgondolkodtam, hogy megéri- ezért a pár méterért átverekedni magamat a székembe és onnan vissza a kanapéra, miután megszereztem, amit kellett.

Végül elmosolyodtam a saját baromságomon. Persze, majd felállok és odasétálok meg vissza. Hát hogyne. Átverekedtem magam a kocsimba a könyvemet lerakva magam mellé a kanapéra. Lassan szlalomozva odamentem a tollhoz lehajoltam, de azzal a mozdulattal a földön kötöttem ki és a tenyerembe éles fájdalom nyilallt. Szemembe könnyek szöktek, ahogy átfordultam a hátamra és jobban megnéztem a sebemet, amit egy elég méretes szög okozott. Komolyan, ilyen is csak velem történhet meg.

Feltápászkodtam a kezembe ragadva a tollat és visszamásztam a kanapéra, ahol ez előbb ültem és reménykedtem, hogy Ian hamarosan betoppan és elvisz az orvoshoz, de csalódnom kellett. Egyre csak teltek a percek, de senki nem lépett be az ajtón és senki nem sietett a segítségemre.

A telefonom után nyúltam és tárcsáztam az első embert aki eszembe jutott. Jeremyt.

-Hallo? - Jött a kérdés a másik oldalról.

-Jeremy! Jeff vagyok és segítened kell. Ian itt hagyott én meg beleestem egy szögbe. Gyere értem kérlek- hadartam el gyorsan.

-Indulok- szólt kissé meglepetten, majd rám vágta a telefont. Megkönnyebbüléssel dőltem hátra, így talán nem halok meg vérmérgezésben.

Alig tíz perc múlva már kopogtak, mire kikiabáltam, hogy "Gyere",de Jeremy helyett Kara futott be valamit hadarva arról, hogy a bátyja kint vár minket és siessünk.

Észre se vettem mi történt, hogy hogyan jutottunk el a kórházba, hogy ott mit csináltak velem, semmi nem volt világos, egyszerűen már ott feküdtem az ágyon hason és próbáltam feldolgozni, hogy az imént két injekciót is kaptam a farpofáimba, valamint a kezemen egy csodálatos kötés éktelenkedett.

- Most már jól leszel? - jött be egy nagyon ismerős hangú ember a terembe.

- Mi az, megkerültél? - forgattam meg a szemem Ian érkezésére- Csak nem kaját hoztál?

- Bocs - vakarta meg a fejét- Ha tudni szeretnéd itt voltam egy szinttel lejjebb.

- Mi?! - felkaptam a fejem és hátrapislogtam rá. Az szeme alatt egy hatalmas kék folt éktelenkedett, a szája és a szemöldöke felszakad, valamint az orrán is egy csúnya seb volt- Mi a jó Istent műveltél?!

- Én?! - kiabált vissza- A drága kedves barátod volt, akivel összefutottam odafelé és tett róla, hogy így nézzek ki! - szűrte a szavakat a fogai között. Mi?

- Mi? - mondtam ki hangosan is, megszeppent hangon.

- Jól hallottad, és ha most a kezed miatt is kapni fogok, akkor te sem úszod meg - villantotta rám a szemeit, majd kifordult a szobából.