You Help Me?

#15

Crag

Épphogy beléptem a szobámba és levettem a telefonomról a repülőgépes üzemmódot értesítések sokasága rohamozott meg.

Tartottam a Jeffel való találkozásról. Nem tudtam, hogy látni akar-e egyáltalán, de abban biztos voltam, hogy nekem veszettül hiányzott az elmúlt egy hétben.

Felvont szemöldökkel vizslattam a milliónyi smst és telefonhívást Karatól. Nem szokott keresni. A héten is csak kétszer tette meg.

Aggódóan hívtam vissza, ahogy a lelkemben megrezgett valami. Rossz előérzetem volt.

-Halló? Kara miért kerestél? -szóltam bele a telefonba, miután felvették.

-Crag! Most azonnal gyere a korházba. Nem érdekel az sem ha repülsz, de fél percen belül told ide a képed. A másodikon várlak-ahogy az ideges szavak elhagyták a száját ki is nyomta a vonalt. Bennem megfagyott a vér és hevesen kezdett verni a szívem.

Gondolataimban imádkoztam, hogy ne Jeffel legyen valami, habár erre kevés esélyt véltem felfedezni.

Összeszedtem magam és futottam is ki a házból egyenesen a megadott hely felé. Szerencsére nem lakom messze a kórháztól, ha nagyon sietek, akkor két perc alatt ott vagyok, de most az adrenalin miatt alig telt bele egy percbe, hogy lihegve toppanjak be a bejárati ajtón.

Homlokomról patakokban folyt az izzadtság, de nem állhattam meg, addig, míg a másodikra nem érek.

Az ajtóban egy hullafehér Kara várt, aki remegő kezekkel és kisírt szemekkel szorongatta a telefonját.

-Kara-léptem elé kezeimet a vállára helyezve-Kara, mi történt? -szólongattam. Nem adott választ csak könnyek kezdték elhagyni a szemét végig gördülve az arcán.

-Nem tudom - motyogta rekedt hangon-semmit nem tudok. Jeff elájult és az orvosok most vizsgálják. Egész héten nem evett szinte semmit és halálra aggódta magát, nap végére pedig lázas lett. Ian pedig elhordta mindennek. Azután ájult el.-a szavak szinte öntudatlanul hagyták el a száját. Minden egyes szavával egyre jobban elfacsarták a szívemet. Miattam kerülhetett ilyen állapotba.

Hangtalanul öleltem magamhoz a lányt, aki a vállamba hajtva a fejét kezdett el zokogni. Nyugtatásként a hátát simogattam, hiába nem voltam én sem nyugodt.

Percekig állhattunk ott némán, szívfacsaró látványt nyújtva.

-Mikor vitték be? -kérdeztem meg, miután némileg elálltak a könnyei.

- Tíz perce-motyogta miután megnézte a mobilját- meg kell várni az orvost mielőtt bemehetnénk-kezdte el a födtet pásztázni.

Óvatosan egy székhez vezettem, majd lenyomtam rá és elhelyezkedtem mellé én is.

Csak találkozzak Iannal. Biztos megölöm.

Még fél órát ültünk egymás mellett némán, mígnem egy fehér köpenyes férfi nem állt meg előttünk.

-Maga Kara Smith? -nézett a sokkos állapotban lévő lányra.

-I-igen-motyogta.

-Jeffnek semmi komolyabb baját nem állapítottuk meg, de még nem ébredt fel. Infúziót adtunk neki, ha jobban lesz már hétfőn is hazamehet-mosolygott.

-Bemehetünk hozzá? -kérdezte a lány. A doki válaszul csak bólintott, majd az ajtóhoz kísért minket.

Lassan kinyílt előttünk a fehér falap belátást nyújtva a bent fekvő két betegre. Az egyik egy kislány volt, aki nyúzottan feküdt az ágyon és nézte a falat.

Vele szembe pedig Jeff foglalt helyet, aki nyugodt arcvonásokkal pihentette fejét a párnán.

Karjából cső állt ki, melybe lassan csepegett a gyógyszer. Szívszaggató látványt nyújtott.

Mellé ülve megszorítottam a kezét, ahogy a szemeim könnybe lábadtak ismét.

-Jeff, kicsim-motyogtam miközben a torkomat elszorította a sírhatnék-Itt vagyok-kulcsoltam össze az ujjainkat nem törődve a közönséggel. Tenyere ernyedten simult bele az enyémbe.

Az utazástól egyébként is fáradtan hajtottam a párnájára a fejem, ahogy mellé fészkeltem magam. Kara csak mosolyogva figyelt minket, majd egy jó éjtet suttogva kiment a szobából.

Sokáig figyeltem még az arcát, melyen néha-néha apró rezdülések jelezték, hogy álmodik. Karomat átvetettem a derekán, úgy hajtva álomba a fejem.

Jeff

Nem éppen kellemesen ébredtem. A fejem hasogatott és úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak, viszont valami más volt. Mellőlem ismerős meleg áradt, szorosan hozzám simulva.

Lassan kinyitottam a pislákolóaimat, hogy kábultam tekinthessek vissza a világra. Első, amit megpillantottam egy kéz volt, mely védelmezően karolta át a derekamat. Szívem hevesebben kezdett el verni, ahogy rájöttem ki is fekszik mellettem.

-Crag-szólongattam, ahogy arcomat feléje fordítottam. Vonásai pihentek voltak és egyenletesen szívta be a levegőt. Hangomra felmordult, majd szemhéjai lassan felnyitódtak. Fél percig reakció nélkül unottan nézett engem, majd felismerve a helyzetet, ült fel elfordítva a fejét. Szívem hevesen kezdett verdesni a fájdalomtól, mely újra és újra belevágódott.

-Sajnálom-hallottam meg a mély, rekedtes hangját. Megköszörülte a torkát, és ismét rám pillantott. Tekintete megbánást tükrözött-Jobban vagy? -tette a kezét a homlokomra. Mozdulatától belém szorult a levegő.

-Hol voltál? -kérdeztem meg, nem adva választ a kérdésére.

-El kellett mennem-érintése elvált a bőrömtől és a takarót markolászta.

-Hova? Miért nem tudtál szólni? Ha?!-fakadtam ki felülve. A mozdulattól megszédültem ugyan, de nem hagytam abba-Ki volt az a srác? -az utolsó szavak már a vérző szívemből szálltak fel. Ahogy a féltékenység előtőrt belőlem nem voltam képes megállni, hogy az utolsókat ne fűzzem hozzá.

Szemei hatalmasra kerekedtek és megbánástól kezdtek csillogni, ahogy rémülten felém pillantott.

Nem válaszolt csak megszorította a kezem. Ellenállás képpen az ölembe rántottam a végtagomat.

-Ki volt? -mondtam még mindig dühösen.

-Az exem- hajtotta le a fejét.

-Tessék? - a szívem szilánkosan feküdt a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy megszűnt körülöttem a világ. Szavaim már sokkal halkabbak voltak, mint az eddigiek.

-Sajnálom.

-Nem érdekel-fordítottam el a fejem, ahogy a szemem megtelt könnyekkel. Egész héten abban reménykedtem, hogy nem teszi meg, hogy nem csal meg holmi sráccal. Csalódnom kellett. Hatalmasat.

-Jeff, kérlek. Hallgass meg-simította meg az álkapcsolam, de egy határozott mozdulattal elütöttem onnan.

-Tűnj el. Nem akarlak látni!-kiáltottam rá. Láttam rajta, ahogy teljesen összetörik. Velem is ez történt. Becsaptak. Megint.

Nem válaszolva állt fel mellőlem és elhagyta a szobát. Éppen hogy kilépet az ajtón, kitőrt belőlem a zokogás. Nem akartam elveszíteni. Nem így. Hiányzik már most.

Sziasztok 😁
Sokáig nem volt rész megint, de most van. Remélem tetszett.😀
Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk ilyen "kérdezz-felelek" szerűséget .
Úgyhogy ha van bármi kérdésetek a sztorival vagy velem kapcsolatban akkor tegyétek fel kommentbe és megválaszolom őket 😙.
Jók legyetek.