Noragami Fanfiction

I. Fejezet - Sakurafák, fekete és kék villódzó szemek

A sakurafák virágzása mindig ámulatba ejtenek. Békét hoztak a világra, megnyugvást, Isteni szépséget. Ám a rózsaszínes, mámoros köd mögött a szívemben fekete, görcsös, zsibbadás költözik ilyenkor. Ebben a pár hétben nem vagyok hajlandó kimozdulni. A fekhelyem körüli gravitáció ekkor a tízszeresére nő, és csak akkor éreztem jól magam, ha odabent ülhetek, és pipázhatom. Nézhetem a tovaszálló füstöt, ahogy a levegőbe szökik, majd elhalványolódik. Odakint a szél fújja a rózsaszín vattapamacsokat. A szentélyem udvara teli van velük. Olyan a kilátás a szobámból, akár egy pihe puha vattacukor tenger, ahol elvesztem, és az egyetlen mentsváram, a körülöttem élő Shinkijeim, különösen ő...
- Ai, jó lenne, ha sétálnál egyet, harmadik napja ülsz itt bent, ha nem tápászkodsz, fel a vállamra kaplak, és úgy fogsz levegőzni. – fenyegetőzik. Hangja szigorú, komolyan gondolja a dolgot, de közben kihallok némi szomorú együttérzést is. Érti a fájdalmam, de képtelen volt végignézni, ahogy ezekben a hetekben konkrétan úgy létezem, mint egy élőhalott, amiket az emberi filmekben ábrázoltak. Erőtlenül, kedvetlenül, magamba fordulva. A környezetem színekbe borul a tavaszi kavalkádéban, de az én szemem csak a szürke színt képes felfedezni mindenhol, és a vöröset...
- Ki fogom tenni a lában Kaiten, de nem ma. Hagyj magamra! – mondom, de előre tudtam mi következik.
- Én figyelmeztettelek, ha nem mész ki innen fél óra múlva én foglak kirángatni. Nem ülhetsz bent addig, amíg elhervad az összes virág. – korhol, közben leteszi a teás tálcát a kis asztalkára. – tudom jól, miért akarsz egyedül lenni a négy fal között, de ha nem fedezed fel újra ennek az időszaknak a szépségét, évről évre csak rosszabb lesz. – mondja. Hangja az utolsó mondatra lággyá változik. – ezt Hoshi küldi. Kamilla és gyömbér, azt mondta ez megnyugtat és erőt ad, kérlek, idd meg!– mondja, majd kilép a szobámból, de azért visszanéz. Szeméből aggódás csillog. Nem megy. Sem a séta, se az evés vagy ivás. Csak a pipázás nyújt nyugalmat, és ahogy kibámulok a fejemből. Elmém akár egy nyitott ablak, ahonnan szemlélem a világot, de nem akarok kilépni. Jó most nekem odabent, ott a legjobb, most nekem.
Lassan besötétedik, de én még mindig, szinte ugyan abban a pózban ülök, nekitámaszkodva a szekrényemnek. A forró tea réges rég kihűlt, a sakurafáim felett felcsillantak a csillagok. Úgy éreztem egy nagyon hosszú természet filmet nézek, ami tarkítva volt, néhány borzasztó látomással...

-Ai! – ugrik a nyakamba Shin. – mit csinálsz idekint ilyen egyedül?
- Semmit, nézem a halakat a tóban. Annyira kedvesek nekem! – mutatok két gyönyörű Koi halra. Az egyik fehér pikkelyű volt, a másik sötétszürke.
- Tudom, hogy nagyon szereted őket, de a többiek már várnak odabent, és én is. – fekete pillantásába beleszédülök...

- Ai... Sajnálom. Kérlek, szeress akkor is, ha majd újjá születek...! - a tó, amiben kedvenc halaim úszkáltak, vörössé változott. A rét, ahol együtt feküdtünk, vérben úszott... A családom, akiket szerettem, halottak...

Mikor kipattannak a szemeim Kaiten tenyerét érzem a vállamon. – Legalább ne ülve aludj. Másnap fájni fog a nyakad. – mondja, majd gyengéden eldönt a futonomon. Lassan betakar, majd gyújt egy gyertyát mellettem.- Minek az? –lehelem, mint aki a halálán van.- Kell, egy kis fény. Aludj! Készülj fel, hogy holnap tényleg kiráncigállak innen, akár jónak látják a többiek akár nem. Nem kuksolhatsz idebent ítéletnapig. Ő sem ezt akarná. – ahogy befejezi, az utolsó mondatát szemeimből megerednek a könnyeim. Nem tudok uralkodni a feltörő érzelmeimen. Kaiten nem az a fajta, aki meg tudná vigasztalni az embert, ezért csak mellém ül, majd lustán rágyújt egy szál cigarettára. Cseresznyés... A nyavalyás... Így hallgatja némán, ahogy csendesen álomba sírom magam...Nem álmodtam semmit. Amikor ismét kinyitom a szemeim, a nap már magasan jár. Kaiten elterülve horkol a padlón, mellette egy cigis doboznyi csikk, és hamu. Aggódott értem. Úgy érzem magam, mint akin egy elefánt ül. Alig bírok felülni. A langyos szellő meglengeti kósza hajtincseimet, a szemembe söpri őket.

- Ne takard el az arcod! Gyönyörű vagy! – sodorja ki a hajam az arcomból. Egy érintésétől el tudtam volna olvadni.
- Komolyan mondod?
- Nem hiszed el, amit mondok neked? – hangja kissé sértődött.
- De. – nyújtom el a szót. – azt hiszem. – mondom megilletődve.
- Hogy bizonyítsam be... - esik gondolkodóba. Felnéz, mutató úját az állához emeli, mint aki komolyan töri a fejét. Bohókásan megvakarja a tarkóját, majd hirtelen rám néz. Szeme a legsötétebb éjszaka, amiben egy parányi fény pislákol, s ahogy belenézek a végtelen sötétsége, máris elvesztem. – mondjuk így. – mondja, majd szájon csókol.

A puha takaró anyagába markolok, majd minden erőmet összeszedve megpróbálok felkelni. Nem egyszerű mutatvány, tekintve, hogy napok óta nem ettem. Lábam megremeg, megszédülök, de aztán egyiket, a másik után rakom. Fogalmam sincs miért indultam el, csak látni akarom az eget. Ami világos, kék színű, a napot, a fényes narancssárgát. Nem akarok arra a fekete szempárra emlékezni, amely mindig megigéz. Amint kitenném, a lábam összecsuklom, és a puha fűbe esem a szirmok közé. Egy kis zajt csapok, amire Kaiten felébred. Nagyot nyújtózik, majd felül és hátranéz, egyenesen rám.
- Ai. Mit keresel ott? Kérdezi. - mikor nem válaszolok, megrémül és odasiet hozzám. – jól vagy? – ragadja meg a vállam. Lassan a kezéért nyúlok, aminek dohány illata van, megnyugtat, leemelem a vállamról, majd belé kapaszkodva feltolom magam, hogy ismét állni tudjak.
- Jól leszek. – súgom. – megígérem. – nyögöm, majd elengedem a kezét és a legvastagabb Sakurafa törzséhez lépek és leülök a tövébe. Kaiten elmosolyodik. Megenyhül, amikor kívánságának eleget téve a szabadban pihenek. Ezt látva el is megy a dolgára. Felnézek a lombok közé, szinte át se látok a virágok között annyira sűrűek.

- Shin! Vigyázz! Még kárt teszel valamelyik ágban! 

- Nem is engem féltesz?

- Ha olyan béna lennél, hogy leesel egy fáról, nem lehetnél a halál ura. – öltöm ki a nyelvem.

- Jogos. Mindjárt jövök, csak körül nézek odafent. – mondta, majd eltűnt a rózsaszín rengetegben, mikor visszajött fülig ért a szája.
- Mi az? – kíváncsiskodtam.

- Láttam egy hatalmas virágot, a fa tetején.

- És nem hoztad le nekem?

- Viccelsz? Tudod milyen édes gyümölcs lesz abból? – háborodott fel.

- Erre nem is gondoltam. – szégyelltem el magam.

- Csak ki kell várni, és akkor mindketten ehetünk abból a gyümölcsből. – simogatta meg a fejem búbját.

Az idő körülöttem úgy eltelik, akár egy szempillantás. A Nap ismét lebukóban vanmögöttem. Újból összeszedem minden erőmet és visszavánszorgom a szobámba. „Jól leszek, jobban leszek" Ismételgetem magamban, majd a ruhás szekrényhez bukdácsolok, ahonnan kiveszem a legszebb kimonómat.
- Ez volt a kedvenced. Ahogy nekem is. – mormolom magam elé. Bele telik némi időbe, hogy felvegyem, de végül sikerül. Rakoncátlan tincseimet kikefélem, és díszes csattal tűzöm el őket. Beleléptek a szandálomba, és a kertet megkerülve indulok el. Arra a helyre...Már rég benőtte a magas szálú fű. A hajdani szentélyünket körül nőtte a gaz, és megannyi virág, kúszó növény. Elhagyatott hely ez, a fa épület kis híján magába roskadt. A tetőt átszúrta egy vékony törzsű olajfa, lombjával körül ölelte a bemohásodott cserepeket. A tavacska rég kiszáradt, és csak az apró kövecskék jelzik, hogy egykor valami volt ott. A mezőn hat szikla jelzi, hogy valami történt itt. A sziklákon se egy növény, se semmi nincs, ami elhomályosíthatná a rájuk vésett neveket. Egy mégis kitűnik a többi közül. Tetején egy elkenődött kéznyom látszik, melyet évtizedekkel hagyott ott valaki, de semmilyen időjárás nem tudta róla lemosni. Az én vérem volt, az én szenvedésem vére. Ahogy odaléptek a sírjához egyszeriben üresség jár át. Nem tudok sírni, nem tudok ordítani. A fájdalom és a hiányának érzése annyira erős, hogy bent ragad minden, amivel kiadhatnám ezt. Csillogó szövetű, puha anyagú kimonómat, melyen sakuravirágok díszelegnek ida –oda hordja a szél. A történések ismét megelevenedni készültek zaklatott elmémben, ám az éj sötétjében, a szentélynél, ahol semmiféle fénynek nem szabadna lennie, valami megcsillan, majd egy pénzérme csilingelését hallom, ahogy megpattant egy kövön. Nem számítottam senkire. Nem lehet itt senki, ám valaki mégis ott áll.

- Lépj elő! – utasítom. Próbálok magamra erőltetni némi komolyságot, hogy erőt sugározzak, de halványan sem hasonlít arra az erélyes hangra, ami szokott lenni. Az éj feketeségéből végül egy alak lép a magas fűszálak közé. Ördögien világító azúrkék szemei felcsillannak, s egyből világossá válik, ki is az.- Rég találkoztunk. Asai! – szólít meg.