Noragami Fanfiction

IV. Fejezet - Az Eretnek és a tomboló Halál

- "Egyszer eljön az a nap, amikor velem kell majd végezned.

- Tudom.

- Megkérhetlek arra, hogy legyél gyors?

- Semmit nem fogsz érezni.

- Köszönöm, Yaoni.

- Ryu...

- Igen?

- Te miért nem félsz tőlem?

- Miért kéne félnem egy jó lelkű személytől?..."

Most miért jött elő ez az emlék? Miért pont most kell kísértenie? Alighogy a portálon keresztül átléptem az emberek világába, a legkülönfélébb energiák cikázását éreztem szerte a városban. Volt aki rejteni próbálta az erejét szemeim elől, másutt viszont valóságos robbanást éreztem, és sajnos egy nagyon is ismerős személy is ott volt a közelében. Gondolkodás nélkül megindultam felé. Mikor végre elértem az erők forrásához láttam, ahogy egy rég nem látott isten félrerúg egy eléggé kaotikus állapotban lévő, agresszív férfit, majd a falfehér Tenjinhez lépett. Bár a fiú gyorsan menekült a helyről, még tudtam volna követni, de most inkább az érdekelt, hogy az öreget biztonságban tudhassam.

- Üdv, Háború Istene!- köszöntöm Yatot, akinek az arcára egyből kiült a félelemmel kevert düh, amint meglátott.

- Már rég nem ez a nevem Kivégző...Ezt kérlek tartsd tiszteletben!

- Sajnálom, de amikor utoljára találkoztunk ez volt a neved. - itt az öreg felé fordultam - Jól van Tenjin-sama?

- Semmi bajom Yaoni...- motyogta - de korántsem jók a hírek, amikkel szolgálni tudok.

- Kérlek mondj el mindent...

A szűk, éjfekete sikátorban olyan gyorsan szaladt, ahogyan csak tudott. Gyorsan vette a levegőt, lihegett, könnyezett futás közben, mert tudta, hogy ha az a valami, ami üldözi már hosszú percek óta elkapja, akkor eléri a vég. Nem látta pontosan mi követi, de azt megértette, hogy az alak csupán játszadozik vele, aztán amikor rá un majd a kis játékra, végez vele. Gyorsabb volt nála, erre rájött, mikor már a sokadik utcánál került elébe és mégis valahogy hagyta elrohanni. A védtelen lány mégsem talált kiutat, a kihalt utcán egy árva lélek sem jött szembe vele, a közeli boltok réges rég be voltak zárva. Segítségért kiabált, de senki nem hallotta meg, mintha egy labirintusba esett volna, ahonnan nem volt kiút. Az árny mellé került, aztán eltűnt, közelebb ért hozzá, szinte érezte a hideg érintését. A halál loholt a nyomába. A saját szapora légzésén, apró, kétségbeesett nyőgésein kívül, csak hörgést és apró, elhaló kacajokat hallott egymás után. Végül megfordult egy sarkon. A világító vörös szemek pedig ismét elé kerültek, ám ezúttal lesújtott, a sötétségbe burkolózó pengével.

Sikítást hallottam, aztán hatalmas levegőt véve pattantak ki a szemeim és ültem fel az ágyamban. Lihegtem és dőlt rólam a víz.

- Ai! – üvöltött Kaiten, majd kis híján feltépte az ajtót. – minden rendben? – térdelt le mellém. Amint kissé lenyugodtam elmondtam neki, mit is álmodtam.

- Sikítást hallottál, meg vörös szempárt láttál? – kérdezte értetlenül. – ez azt hiszem, csak egy rossz álom.

- Én... szerintem ez ő volt.

- Ő? Jaj Ai. – sóhajtott. – én értem, hogy megvisel, hogy feltűnt, és hogy ilyen közel, de...nem ne őrülj ebbe bele kérlek.

- Milyen együttérző. – sértődöm meg, majd felállok. Járnom kell egyet. A pipámért nyúlok, majd kilépek a kertbe. A szél hűvösebb, mint gondoltam. Mellém lép, lassan a hátamra teríti a köntösöm.