Don't let me down *Luke Hemmings*

Prológus- "Egy ismerős tekintet miatt elvérzik a szív"

Az utcában sötétség és csend honolt. Senki nem hallotta a fojtott kiáltásait rajtam kívül. A hangokból ítélve térdre rogyott, de nem igazán érdekelt. Már közel volt a kicsi, szűk utca vége. Nem állhattam meg, nem nézhettem hátra. Ha hátranéztem volna, az azt jelentené, hogy egy pillanatra is elgyengültem. De én nem vagyok gyenge, sosem voltam. Mindig csak túléltem, sosem éltem  igazán, így az élet megtanított arra, hogy nem szabad gyengének lenni, és törékenynek. 

A kezemben lévő két utazótáska együttesen majdnem 10 kilót nyomott, de az adrenalin elfeledtette velem, hogy majd' leszakadt a karom. Már alig hallottam, ahogy kiabál, dühöng, vagy Isten tudja mit kezd magával, de ha hallottam volna se érdekelne. Úgy tartottam, mindenki érdemel egy újabb esélyt; mindent helyre lehet hozni. A tetteket meg lehet bocsátani, de a lelki törést sosem. És ha valaki összetör, szét éget belülről, akkor az nem érdemel több esélyt, sem megbocsátást. Az egyetlen érzelem, amit akkor táplálni tudtam  iránta, az a gyűlölet volt, egy kis haraggal fűszerezve. Kifordultam az utcából, ezzel magam mögött hagyva őt, és a múltat. A Michael nevű múltamat. 

Még mindig fájt, és tudtam, hogy még sokáig fájni fog. Az egyetlen helyre igyekeztem, ami elnyomja a fájdalmat, pontosabban az egyetlen emberhez, aki segíthet. Fél órányi gyaloglás után leültem egy padra. Mehettem volna metróval, de egy pennym sem volt. Tőle pedig nem kellett semmi. Sem a pénze, sem a fuvarja, vagy akármi, amivel jóvá akarta tenni. A szeretete kellett volna, de már az sem kellett, mivel amikor szükségem lett volna rá, nem adta meg... 

Pár percnyi pihenés után tovább kellett mennem, mert tudtam, hogy már nincs messze és ennyit még ki kell bírnom, ha kell fél lábon is eljutok oda. Annyira agyaltam, hogy észre sem vettem, mikor egy hatalmas autó elsüvített előttem, majdnem súrolva a karomat. Ha kicsit gyorsabban megyek elütött volna... Bár ebben a helyzetben azt se bántam volna. Csak akkor az azt jelentette volna, hogy gyenge vagyok és feladom. Azt már nem. Észre sem vettem, olyan hamar odaértem a kis ház elé- a kezem már az ajtón dörömbölt. Nem kellett sokáig várnom, a személy, aki annyira hiányzott már ott is állt az orrom előtt. 

- Hope! Hát téged mi szél fújt erre? - láttam a szemében a döbbenetet, örömmel keveredve. Egy hónapja nem láttuk egymást és nekünk ez egy évnek tűnt. Magamtól minden nap meglátogattam volna. De sajnos nem rajtam múlott. 

- Szia Luke... Én csak nem tudtam hova menjek... És ide húzott a szívem.- Egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de ez annyira mű volt, hogy Luke rögtön észre vette, hogy nem stimmel valami. Vagy talán már akkor látta, mikor felbukkantam az ajtajában. 

- Gyere be, épp pizzát akartam rendelni,  de akkor kettőt rendelek. - mosolyodott el, engem péedig átjárt a melegség, akárhányszor ez a mosoly táncolt az ajkán. Bevezetett a lakásba, bár nem lett volna rá szükség, hiszen  ismerem a járást, túlságosan  is. Mindig ez volt a menedékem, ha Michael elöl szaladtam el. Vagy ha bármi más baj volt. Ültem a kanapén, és néztem a pizzás lapot. A kedvenceim előzetesen  be voltak karikázva, amikor ezt észrevettem, Luke feje vörössé változott. Ráböktem az egyik pizzára, ő pedig egy ugyanolyat rendelt, bár úgy emlékszem, régen ezt nem szerette. Azóta megváltozhatott, mióta nem láttuk egymást. 

Egy ideig beült a kínos csend kettőnk közé harmadiknak, de gyorsan elzavartuk. Elővett egy doboz bontatlan cigit, és felém nyújtotta. 

- Még mindig dohányzol? - nevettem el magam. Mióta utoljára láttam, napi két doboz cigarettát képes volt elszívni, néha velem együtt. 

- Persze. És olyan nagylelkű vagyok, hogy megosztom veled a lassú öngyilkosság örömét. Emlékszel arra a filmre? A "Csillagainkban a hiba"-ra?  Na Augustus csak a szájába veszi a gyilkost, de nem ad neki lehetőséget a gyilkolásra. Én magamnak is jót teszek és a gyilkosnak is. Hagyom, hogy tönkretegyen, vagyis hagyom, hogy tönkretegyem vele magam... - elmélkedett el. 

- Egy hónap alatt áttértél a buddhizmusra vagy honnan szedted ezeket  szarságokat? - röhögtem el magam és a vállába bokszoltam.

- Na, ne bánts! Én ezeket halál komolyan mondtam . Mióta elmentél, megkomolyodtam. Csak miattad. 

- Miért miattam? Nem értem ezt az egészet. 

- Egyelőre jobb is ha nem érted. Ha eljön az ideje magadtól is rá fogsz majd jönni.-ölelte át a vállam. Visszatért a kínos csend nevű barátom, de aztán kellemes csenddé változott. Hamar megjött a pizza, így együtt vacsoráztunk. Alig bírtam megenni az egész doboz kaját, pedig kisebb adagot rendeltem, mint ő. Nem zavart, hogy ő fizeti, hiszen mikor az előző barátnője elhagyta, fél évig én tartottam el, amíg a sarkára nem  állt, és el nem kezdett dolgozni. De hát erre valók a barátok: Ha egy filléred sincs, ha nincs hova menned, ha nincs kihez tartoznod, ők ott vannak neked. Bár kár többesszámot használnom... Nekem már csak Luke maradt. 

Ezt a részt, az én szeretett "luke"-omnak írtam, aki ha valaha is elolvassa, tudni fogja, hogy róla szól. Hiányzol..