Don't let me down *Luke Hemmings*

5. fejezet- "minden változik, a lényeg nem"

Ahogy teltek a napok, egy kis változást reméltem a Luke-kal való kapcsolatomban. Nem is tudom, mit vártam tulajdonképpen, de nagyon nem az történt, amire számítottam. Az első napokban felüdülést okozott neki a szakítás,de aztán egyre jobban letargiába esett Melissa miatt. Talán hiányzott neki, amit nem tudok felfogni, hiszen szinte örült, amikor elment, vagy talán csak maga a gondolat miatta érezte rosszul magát, hogy a lány elhagyta. Ha engem elhagyna valaki, én sem érezném magam másképpen, de hát azt hittem, a fiúknál ez máshogy működik. Mondjuk, ha azt nézzük, Luke sosem volt olyan, mint a többi fiú. És nem is lesz soha. 

Egy hét elteltével megelégeltem, hogy bent fekszik a szobájában és nézi a tévét, vagy zabál ( be kellett vinnem neki a kaját, természetesen). Benyitottam az ajtaján, és a szokásos látvány tárult elém: Az alsógatyás Luke fekszik az ágyban, üres kínai-kajás és pizzás dobozokkal körülvéve. Az ablakot egy hete nem nyithatta ki, mert a levegő olyan áporodott volt, hogy a hányinger kerülgetett. A cigi csikkeket is szerte szét láttam a padlón, ezek szerint, itt, a szobában dohányzott.Meg sem lepődtem. Mivel még aludt, bűntudatot éreztem, mikor elhúztam a függönyöket és kinyitottam a dupla szárnyú ablakot, de a bűntudatom azonnal elmúlt, mikor eszembe jutott, hogy ezt pontosan érte teszem, mert kirángatom az önsajnálat mély gödréből. A napfény hirtelen tűzött be, és ezzel pontosan elértem amit akartam ; Luke szinte kipattant az ágyból. 

-Mit művelsz? Besüt a nap, kisül a szemem a helyéből. - kiabált a szokásos stílusában. 

- Ez a lényeg. Hogy végre kirágd magad a koszból, ami magába szippantott.- mutattam körbe a szobán, ami háborús helyszínnek volt minősíthető. 

- A kosz a barátom, nem úgy mint te.- mordult rám, és ez még tőle is túl bunkó volt. Így hát erőből csattant a tenyerem a borostás arcán. Kicsit sem éreztem rosszul magamat, megérdemelte. De ekkor valami váratlan dolog történt;  ő is meglendítette a kezét az arcom irányába. Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy meg fog ütni. Megállt az idő, és nem az a Luke állt előttem, akit évek óta ismertem, hanem egy Michael hasonmás, aki csak erőszakkal tudja elérni amit akar, nincs más fegyvere. De az én Luke-om sosem emelt volna rám kezet, most mintha mégis megfordult volna a fejében. A rémülettől mozdulni sem tudtam, de ő sem mozdult. Az arcán az ideges grimasz ijedtségbe torzult, amint észrevette magát, hogy mit tett meg majdnem. Leejtette a kezét, és lehajtotta a fejét. 

- Hope, én annyira sajnálom. Nem tudtam, mi ütött belém, mikor te csak segíteni akartál. Ne haragudj.- nyúlt felém, de én elfordultam. Nem érdekelt a további mondanivalója, hiszen semmi sem volt már a régi. És a múlt nem véletlenül múlt, nem kell felhozni. 

- Én már nem vagyok a barátod, sok boldogságot a körülötted levő kosszal, és egyéb szennyekkel, amik berágták magukat hozzád- vágtam a fejéhez, majd a könnyeimmel küszködve kirohantam a szobából. Felmentem az emeletre, a vendégszobába, vagyis az új szobámba, és leborultam az ágyra sírni. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, hiszen Luke sosem volt ilyen, nem is gondoltam, hogy képes kezet emelni rám, még akkor is ha meg sem üt. De persze megszokhattam már, hogy engem mindenki csak bántani akar, holott nem bántottam még sosem senkit.

Elegem lett az egészből, nem is akartam már ott lakni, pontosabban vele lakni, ezért rekordidő alatt összepakoltam a cuccaimat és írtam neki egy levelet. 

"Kedves Luke. Tudom, én akartam itt lakni, én pofátlankodtam ide a házadba,  de ennek mától vége lesz, nem kell aggódnod. Azok után, amit ma csináltál, ne várd, hogy visszajöjjek, mert nem fogok. Bíztam benned, mindig, és sosem beszéltem így veled, ahogyan most te velem. Nem tudom mikor lettél ilyen erőszakos, hogy kezet emelj rám, bár ezek után azon sem csodálkoztam volna, ha megütsz. Tudod miért menekültem el Micahel-tól? Mert egy vadállat volt. Kék-zöldre vert, amikor csak kedve tartotta, és rettegésben éltem miatta. Sohasem mondtam el senkinek, szégyelltem a gyengeségem, de már rájöttem, hogy kettőnk közül ő volt a gyenge, hogy mindent erőszakkal akart megoldani. Ahogyan most te is gyenge voltál és szánalmas. Össze törted a szívem, mikor én csak segíteni akartam, amióta itt vagyok, csak ezt teszem, de te ezt észre sem vetted. Úgy tűnik, nekem fontosabb volt a barátságunk, mint neked. Remélem elleszel egyedül, mert én biztosan, majd ha keresnél(amit nem hiszek és nem is várok el), akkor megtalálsz valamelyik kuka mellett, padon, vagy egy híd alatt. Puszi, Hope. "

Miután megírtam a levelet, szépen csöndben leosontam a konyhába, hogy nehogy észre vegyen és bármit is mondanom kelljen neki. De ( mint az várható is volt) nem volt sehol sem. Biztosan  a szobájában folytatta az önsajnálatot, vagy nem is tudom minek kéne ezt nevezni. Nem igazán hatott meg a nyomora, szemrebbenés nélkül kisétáltam az ajtón, a délelőtti tűző napfénybe. Sütött a nap, de körülöttem csak a szokásos sötétség volt, az összes viharfelhő körém gyűlt, míg mások fürdőztek a melegben. Igazán megszokott volt ez nálam, sőt , talán már így éreztem jól magam; egyedül, magányosan.