Don't let me down *Luke Hemmings*

1. fejezet- " I hate you, I love you"

Másnap reggel a kanapén ébredtem, a fejem Luke ölében pihent, akinek a hangos horkolására ébredtem. Alig bírtam felkelni, az előző nap eseményei teljesen kimerítettek. Luke láthatóan hasonló helyzetben volt, vagy csak hozta a formáját, ugyanis imád aludni. Nem volt szívem felkelteni, ezért halkan bevittem  a szobájába az egyik táskámat, amikben a ruháim voltak, és felöltöztem a legkényelmesebb nyári ruhámba, amit csak találtam. Kiosontam a fürdőbe, és remélvén, hogy nem túl hangos, beálltam a zuhany alá.  A forró víz olyan kellemes érzést nyújtott, hogy teljesen elaléltam tőle.  Megmostam magam a tusfürdővel, amit nekem tartott fenn, közben pedig észrevettem, hogy alig van már benne, pedig mikor legutóbb nála zuhanyoztam, háromnegyedig volt. Két eshetőség volt: Vagy az én tusfürdőmmel fürdött, hogy enyhítse a hiányomat (képtelenség), vagy pedig valami másik nőnemű lény használta így el. Az első lehetőség hülyeség volt,  a másiktól pedig a hideg is kirázott. De Luke már csak ilyen. Ha heti 20-an nem fordulnak meg nála, akkor egyen sem. És ezt meg kéne már tanulnom  elfogadni ennyi év után.

A frissítő zuhany után megmostam a fogamat, és kontyba rendeztem hosszú, barna fürtjeimet. Luke látott már smink nélkül, ezért most sem vesződtem vele, pedig imádok minden nap új variációkat kitalálni, hogy hogyan sminkeljem ki magam. Kimentem a konyhába, ahol egy egész hegynyi mosatlan edény fogadott. Irritált a kosz, amiben Luke élt,ezért akár mekkora zajjal járt, nekiálltam elmosogatni. Negyed óra alatt készen voltam, így gondoltam hamarosan úgyis felkel, ezért csináltam neki reggelit, abból a kevés dologból, ami a hűtőjében volt. El kell mennem bevásárolni, ha újra lesz pénzem. Nem hagyom hogy így éljen. A sok nője, akikkel "alszik", úgy látszik nem túl felelősségteljesek, mert hagyják, hogy szegény alig 18 éves srácot a saját házában belepje a mocsok.

Éppen a fürdőben mostam fel valami ragacsos cuccot a padlóról, mikor kinyílt az ajtó és az álmos fejű Lukie lépett be rajta. 

- Te meg mit csinálsz? - kérdezte két ásítás között.

- Rendbe teszem az életed. - mutattam körbe vigyorogva. - Tudod viszonozom a sok szívességet. 

- Akkor egy évig takaríthatnál- rázta meg a fejét nevetve. - Kérsz egy kávét? 

Bólintottam, majd leraktam a felmosót és kimentem vele a konyhába.

- Jé! A kávé megfőzte magát! - kiáltott fel, mint valami gyerek, amikor unikornist lát. Csak hát a kávé nem főzte meg magát, mert én főztem meg, de nem rontottam el az örömét a csúf igazsággal. Elkészítette az én kávémat is, ahogyan mindig is iszom: félig kávé, félig tej, 3 kanál cukor és tejszínhab a tetejére. Kész luxus, nem? 

Csendben kortyolgattuk a forró italt, ami kissé égette a nyelvemet, de az utóbbi időben ennél sokkal erősebb fájdalmakat éltem át, szóval ez meg sem kottyant. Luke-kal ellentétben, aki sikonyált, mert megégette a kávé a nyelvét. Magamban kuncogtam.

- A reggeli is megsütötte magát? -vonta fel a szemöldökét sokat sejtetően. 

- Igen, ahogy a kávé is. Milyen sok furcsa véletlen van ebben a házban!- kiáltottam fel. meglepődést színlelve, mire mindketten elnevettük magunkat. Leültünk az asztalhoz elfogyasztani a sajtos-sonkás omlettet, és az idő nagy része csendben telt. Ez a sok csend lassan a ház harmadik lakója lett. Nem sokáig bírta ki, hogy ne beszéljen. 

- Egyszer beszélned kell róla, tudod ugye? - rögtön tudtam miről beszél, de egyelőre szó sem lehetett volna róla, hogy elmondjam neki mi elől menekültem éppen ide, mert nem voltam még képes beszélni róla, főleg nem neki. 

- Előbb vagy utóbb igen. De inkább utóbb.- halkultam el, mikor újra befurakodtak a sötét gondolatok és emlékek a fejembe. 16 évesen még vidám gondolataim kell hogy legyenek, a jövőmet kéne terveznem, ahelyett, hogy a múltammal törődöm. Luke megrázta a fejét, kicsit dühösen, amit meg is értek. Minden oka megvan rá, hogy nehezteljen rám. De sosem mutatja ki, én pedig inkább nem foglalkozom vele. 

Délután 2 fele kopognak a bejárati ajtón. Luke is meglepődött, tehát nem várt senkit. Valaki szinte befut elém a nappaliba. Egy vékonyka lány az, magassarkúban, akit még sosem láttam. Tuti, hogy egy "azok" közül. Megremegett a gyomrom  erre a gondolatra. 

- Te meg ki vagy? - mászott a képembe a kis szőkeség, túlságosan erőszakosan. 

-Közöd?- vetettem oda foghegyről, mert már elcseszte a lányka a bemutatkozást. Akárki is ez, nem fogom bírni.

- Mivan?!- háborodott fel, majd Luke-ra nézett, neki intézve a következő mondanivalóját.- Ki ez a lotyó, Lukie-pookie? És mit keres nálad? Talán itt aludt? Azok az ő cuccai? - vinnyogott, mikor meglátta a táskákat a sarokban. Luke eközben egy szót sem szólt, mintha kissé megijedt volna a nőcske kirohanásán. Na de Lukie-pookie? Mit képzel ez? Bébiszitternek hiszi magát? 

- Nyugodj le, bébi!- masszírozta Luke az orrnyergét. Mi az, hogy bébi? És aztán leesett. Ő A barátnője. Hány éves lehet, 14? Mert úgy viselkedett. Olthatatlan vágyat éreztem , hogy az öklöm az orrán csattanjon a szőke ribancnak, és elviharozzak. De az megint gyengeség lett volna, ráadásul miért is zavarna, ha barátnője lenne? Csak barátok vagyunk, nem szabad, hogy érdekeljen. Akkor meg miért is zavar, és miért fáj ennyire?