Don't let me down *Luke Hemmings*

3. fejezet- "Mindig olyan embereket hiányolok, akiknek nem kéne hiányozniuk"

A szúró mellkasommal nem törődve töltöttem el egy csodás napot Luke-kal és Melissa-val. Mindennek ellenére jól éreztem magam, próbálták elterelni a figyelmemet a dologról, ami miatt ide jöttem, és amit ők maguk sem tudtak pontosan, de szerencsémre nem is faggattak. Luke ötletéből adódóan elmentünk a vidámparkba, Isten tudja mikor voltam ott utoljára. Sőt, Isten tudja mikor nevettem utoljára ennyire őszintén és szívből. Talán évek óta nem. Michael óta. 

A "Szerelem vasútjára" Luke mindenképpen fel akart ülni, de Mel-t nem tudta rávenni, ugyanis elmondása alapján hidegrázást kap az ilyen szűk, sötét helyektől. De az új barátnőm addig győzködött, amíg be nem mentem Luke-kal helyette. Láthatólag cseppet sem bánta, leesett neki, hogy csak barát vagyok és semmi rossznak nem vagyok az elrontója- így hát az sem zavarta, ha kettesben vagyok a pasijával. 

Beültünk a leghátsó kocsiba, bár az egész járaton nem ült senki. Egy ideig csendben ültünk, amíg fel nem villantak a sötétben cupido, és hozzá hasonló idétlen figurák. Az egész tiszta gyerekes volt, de meg volt a maga bája (már ha valaki szereti az ilyesfajta giccses dolgokat). A lényeg, hogy Luke-nak tetszett és végül is miatta ültünk fel a szerelem barlangjába tartó kis vonatra. Tudom, neki nem nagyon volt gyerekkora, ahol vidámparkba vitték volna a szülei, ezért amióta csak barátok voltunk, mindig segítettem neki végrehajtani az ilyen gyerekes szeszélyeit. 

Végig síri csendben ültünk, amikor hirtelen kihunytak a fények, és leállt a szerelvény. Luke a kezem után nyúlt , mintha megijedt volna, bár egy kicsit én is megijedtem... De talán csak valami rendszerhiba. Mi más lehetett volna? 

-Hope, mi történt?- suttogott Luke, mintha ugyan bárki meghallhatott volna minket idebent. 

- Tőlem kérdezed? Én is annyi tudok mint te, nem én állítottam le. - nevettem el magam. Most már Luke is velem nevetett, elmúlt a hirtelen történő események általi sokkja. Pár percig még várakoztunk, hátha történik valami, de úgy tűnt, rajtunk kívül senki sem vette észre, hogy bent ragadtunk. Jellemző, mindig engem talál meg a baj és a szerencsétlenség. Így hát kiszálltunk a kis rózsaszín kocsiból( bár a sötétben minden fekete volt)és a sötétben botorkálva, egymás kezét fogva, próbáltunk kitalálni a labirintusból. 

- Mennyi ideje megyünk már?- sóhajtottam fel. Egy örökkévalóság óta gyalogolhattunk, mert már sajogtak a lábaim és izzadt a tenyerem. Luke elővette a mobilját a zsebéből, és feloldotta a kijelzőt. 

- Kerek öt perce. - jelentette ki, majd elengedte a kezemet és a homlokára csapott.- Istenem! De ostoba vagyok. Hogy nem jutott eszembe? - kiáltott fel, majd tárcsázott egy számot a mobilján, és a füléhez emelte. Ó! Ez eddig nekem is eszembe juthatott volna, felhívni valakit, esetleg Melissa-t, ha már vele jöttünk el. A telefon ki sem csöngött, ami azt jelentette, hogy egy vonalnyi térerő sincs. Fantasztikus. Luke dühöngött egy sort, majd miután abba hagyta, újra megfogta a kezemet, és elkezdtünk sietni.

-Gyere erre forduljunk be!- húztam jobb oldalra, mert úgy emlékeztem, hogy arra jöttünk be. Luke nem tiltakozott, követte az "utasításaimat". Hamarosan láttunk egy kis fényt az alagút végén, mint amikor valaki a halálán van és tudja már, hogy itt a vég. Csak mi nem meghalni készültünk, hanem kimenekülni ebből az alagútból.  Csak hogy az apró fényforrás nem az alagút végét jelezte, hanem azt, hogy pontosan ellenkező irányba jöttünk, mint kellett volna. Odaléptem a kis villódzó akármihez, és elolvastam a fölötte lévő apró táblát, amin ez állt: " ellenőrző pont". Tehát a pálya felénél jártunk, ha tovább mentünk volna akkor a végéhez jutunk el. Mivel a vonat is ott megy ki, ezért talán mi is ki jutunk ott. 
 

Már idegesebb voltam mint a kezemet szorongató srác, de nem adtam fel. Kis idő múlva az alagút végébe értünk, ahol tényleg volt egy kijárat. 

- Ez az, Luke, megcsináltuk!- kiáltottam fel, majd a nyakába ugrottam és szájon csókoltam. Istenem mit műveltem! Ezt nagyon nem kellett volna, hiszen csak  a barátom, és a csaja ott vár kint. Luke ugyanolyan meglepett fejet vágott, amilyet én, és nem hibáztattam érte. Én sem számítottam magamtól erre a reakcióra. 

- Hope, én nekem... van barátnőm... a legjobb barátom vagy...- mentegetőzött, amire semmi szükség nem volt,hiszen nem akartam tőle semmit, magam sem értettem, hogy az előbbit miért csináltam és mielőbb el akartam felejteni úgy körülbelül örökre. 

- Luke, ne mentegetőzz, én kérek elnézést, nem direkt csináltam, csak elragadott a hév. Még mindig nem vonzódok hozzád, fafej.- böktem hasba, mint a régi szép időkben, amikor még fiatalok voltunk. Vagyis ő még mindig fiatal, de az én lelkem már 31 éves minimum. Ő is elnevette magát, majd elengedtük egymás kezét, és kimentünk a kis kapunk. Egy kisebb tömeg gyűlt össze, bizonyára hallhatták valahol, hogy leállt a szerelem vasútja, és akartak egy kis drámát az unalmas napjukba. Nem hibáztatom érte őket. Nagy tapsvihar fogadott minket, mintha legalább kimentettünk volna egy kiskutyát a tűzből. Hirtelen bekapcsolt a vidámpark nagy kivetítője, és egy reszelős hangú férfi elkezdte kiabálni, hogy "a nap hősei". Szuper. Mikor oldalra pillantottam, Melissa már Luke karjaiba borult, mintha egy éve nem látták volna egymást, vagy mintha a drága barátom a halálból tért volna vissza. Nagyon romantikus, csak kár, hogy belém egy csepp romantika és éljenzési vágy sem szorult. A minket ünneplő emberektől hányingerem támadt, úgyhogy kiverekedtem magam a tömegből, és vettem magamnak egy vattacukrot. Pontosabban ingyen szereztem magamnak, hiszen az árus évek óta ismer, mindig egyedül jártam ide gondolkodni, ő pedig mindig felvidított egy kis édességgel. Talán ilyenek az igazi barátok. Vicces gondolat. 

Miközben a padon ülve ettem a málnás vattacukromat, a tömeg lassacskán eloszlott, talán rájöttek, hogy igazából az egészben semmi érdekes nincs, csupán egy vidámparki baleset miatt leállt az egyik játék, két szerencsétlen pedig pont benne ült, de aztán kijöttek. Igazi címlapsztori lehetne. Luke és Mel odajöttek hozzám és leültek a padra.

- Honnan van vattacukrod? - nézett rám Melissa csillogó szemmel. Nem akartam elrontani az örömét a flegma hangulatommal, ezért kedvesen válaszoltam neki, akármennyire is nehezemre esett. Bár fogalmam sem volt, mitől lett hirtelen ilyen nyomott kedvem, de talán a lelkem mélyén mégis tudtam a választ, csak nem voltam rá kíváncsi. 

- John jó barátom, évekkel ezelőttről, mindig ide jöttem, mikor valami bajom volt, vagy csak gondolkodni ezen-azon...- legyintettem. - Ezért mindig meghallgatom a bánatát arról, hogy 10 éve elhagyta a felesége, ő pedig örül annak, ha valaki meghallgatja mindig ugyan azt a sztorit, ezért cserébe csinál nekem vattacukrot. Ez egy évek óta tartó, kimondatlan egyezség.- nevettem. Luke csak elmosolyodott a nevető Melissa látványán, mintha neki ritkán sikerülne így megnevettetnie. De lehet, hogy így is van. Én örültem neki, hogy nem rontottam el a kedvüket, sőt meghoztam a vattacukor-evéshez. Már hárman ettük a világ legfinomabb édességét, a padon ülve, aztán ettünk még egy adaggal, és még egyel. Csak telt az idő, mi pedig beszélgettünk, apró hülyeségekről, amik eszünkbe jutottak, de nekem jól esett. Végre úgy éreztem vannak mellettem, és nem vagyok egyedül.